Ezredes szárnyakkal

A szóban forgó első világháborús hős ugyanis egy postagalamb. A közönség sorai közt többségében idős emberek ülnek, akik családi emléktárgyaikat hozták kiállítani a pécsi Postapalotába, az első világháború befejezésének kilencvenedik évfordulójára szervezett rendezvénysorozat nyitó eseményére. Az ajtóban fiatalember áll, lovassági egyenruhában, oldalán szablya lóg. Mellettem idős férfi, szóba elegyedünk.
– Látja azt a mozsarat? – mutat az egyik vitrinre. – Apám faragta, bombából. Kovácsmester volt az öreg. Kicsit arrébb színes képeslapok csalogatják a tekinteteket: idilli kertben veteményező asszony, patak partján akvarellező férfi, babakocsit tologató kislány. – Ezeket az ábrándképeket nagyapám, Ócsvári Rezső festőművész, rajztanár készítette és küldte a frontról – mondja Vízy László, és már veszi is elő az albumot, hogy megmutassa, ami a kiállításból kimaradt. Hadbírósági tárgyalóteremben készült portrék, műemlékek, szétlőtt ház előtt szoptató galíciai asszony. – Nagyapám igazi tanáremberként még a távolból is oktatott: hogy háborús körülmények között is fel kell fedezni a szépséget, hogy az életnek minden szörnyűség ellenére mennie kell tovább. A borzalmakról aztán később, itthon sem beszélt.
Nézem tovább a múltat: nehéz, rozsdás rohamsisak, korabeli telefon, tábori kávéfőző, dél után pár perccel végleg megállt karóra. Egy ládikánál különösen sokat időzök. Hogy mi van benne? Feszület, papírba csomagolt kenyérdarab, kopott fényképek, alatta pedig felirat: „Ami erőt ad”. Megsárgult papírfecnire gondolok, rajta dédnagyapám sorai: „Éljetek boldogul, talán ez az utolsó levelem. Én mindenre el vagyok készülve, Isten veletek és velem”.
A vitrinek között nagy a tolongás, negyvenen-ötvenen lehetünk. Vagy sokkal többen? Hisz itt van a kovácsmester, a festőművész, a dédnagyapám és mindenki, aki kilencven éve hazatért, sőt azok is, akik nem. Egy háborúból, ahol még a galambokat is hadba állították.