Kökénylikőr

De azt meg kellett nyalni. Mert olyan illata volt, hogy az antialkoholistát is elcsábította volna. Az íze pedig…! A diólevél és a karamella, a vanília és a kakukktorma valami egészen izgató édes-keserű keveréke – igazi műremek. Nem volt kétséges, ezt én is megalkotom majd otthon. Legalábbis megpróbálom.
Igen ám, de szeptemberben már rohannak a napok. Én is kifutottam az időből, megbarnultak a fákon a zöld diószemek. De az interneten barangolva rátaláltam valami másra – a kökénylikőr receptjére. Végy egy liter tiszta szeszt, egy liter vizet, szedj hozzá ugyanannyi érett, lehetőleg dércsípte kökényt, tégy hozzá egy kiló cukrot, kis fahéjat, vaníliát – s két hónap múlva megkapod életed legfinomabb italát.
A tiszta szesz beszerzése volt az első. Mert nehogy azt higgyük, olyan könnyű hozzájutni! Egy-másfél decit még adtak is volna a patikus cimborák, de azzal mit érek? Mint oly sokszor eddig, most is a határainkon túlra szorult magyar barátaim segítettek. Ez esetben a máramarosszigeti szobrász barátom felesége. De ő is csak négy darab, félliteres üveggel tudott keríteni, ennyi volt a szupermarketben.
Boldogan vittük haza – aztán el is feledkeztünk róla. Gyönyörű szép volt az október, azt hittük, sose lesz vége a melegnek, amikor egyszer a túristvándi barátomnál arra ébredtem, hogy a kert végében lefagytak a rózsabogyók. Nem mind, csak minden ötödik-hatodik, de ez épp elég figyelmeztetés volt. Ha a rózsabogyó lefagyott, akkor a kökényre is hamarosan sor kerül.
Ki is loholtam a Rókásra, a híres vadkörtefás legelőre, ahol halomra áll a sok vadrózsa-, meg kökénybokor, a pásztor azonban rossz hírrel fogadott. Vadrózsát majd szed nekem, de kökényt ő nem látott. A Rókás bokrain az idén egy szem se termett. Nem hittem, nyakamba vettem a nagy legelőt. Másfél óra után azonban feladtam. Tényleg nem termett az idén a kökény. Legalábbis a Rókáson. Sebaj, van másutt, vigasztaltam magam. De mindenki csak a vállát vonogatta. Ők nem tudják, hogy mi történt ezen az éven, de kökény nincs sehol.
Végül aztán az egyik vadőr cimbora segített. A csekei úton, az Eszenyőn alighanem találunk. Eszenyő egy régi, félig már elhagyott állami gazdasági központ, valamikor itt hizlalták a disznókat a megszálló szovjet csapatoknak. Akkor persze nem megszállók voltak, hanem dicsőséges felszabadítók – mindegy, enni kell egyiknek is, másiknak is. S ami ennél is fontosabb: a régi magtárt övező bokrokon tényleg fürtökben lógott a kökény. Az egyiket közrefogtuk. Tanító barátom északról, én délről. Úgy néztük, tíz-tizenöt perc, és meglesz az a két-három kiló, ami a két liter szeszhez kell.
Igen ám, de bujkált már valaki kökénybokorban? Szedett már valaki egy rendes zacskót tele kökénnyel? Keserves munka. Megfogni külön-külön minden szemet, ami nem enged persze, húzza magával a többi ágat, a félujjnyi tövisek meg összevissza marcangolják az ember kezét, ruháját. A cimborám ki is jelentette hamarosan, elég ez már! Különben is mindjárt kifő a szilvapálinkája, majd viszek abból. De azért becsületére legyen mondva, csak nem tágított, míg le nem csupaszítottuk a bokrot.
És vittem haza diadalmasan a városba a pompás, hamvaskék zsákmányt. Otthon nagyanyám mozsarában kicsit megtörögettem, aztán bele az ötliteres befőttesüvegbe. Rá a szeszt, a vizet, a vaníliarudakat, majd be a lányok szobájába, úgyse jönnek haza Angliából karácsonyig.
Két-három naponta azért rá-ránézek, de az igazat megvallva, én semmi érdekest nem látok benne. Furcsa, sápadt lila lötty, illata meg semmi. Nemrég bele is kóstoltam. Hát – mintha egy kis mosóporos vizet nyalogattam volna. Valamit nagyon elrontottam, de azért reménykedem. A szőlőmust sem biztató az első hetekben, karácsonykor mégis újborral koccintunk. Addigra talán a likőröm is összeérik.