Öreg Kovács akcióban

Ráadásul mindezt még a hősidőkben, az ötvenes–hatvanas években, amikor, mint sok más közrendőr, gyalog vagy kerékpárral járta a sáros-poros dűlőket, és csak ritkán adatott meg neki, hogy ott feszíthessen a megkülönböztetett jelzéssel tüntető „meseautóban”. Nem is kényelmesedett el öreg korára sem: túl a hetvenötön is magát kihúzva olyan egyenes derékkal járt, mintha még most is ott ülne a tányérsapka a fején, a szolgálati pisztoly az oldalán.
Öreg Kovács egyedül él a főtérhez közeli sátortetős házában. Feleségét már tíz éve elvesztette (a rossz nyelvek szerint igen kíméletlenül bánt vele), a két lány pedig, amint megtehette, elment a háztól. Egyikük Pestre házasodott, a másikuk Kecskeméten él a párjával, és csak nagyon hébe-hóba látogatják. Amit ő súlyos hálátlanságnak tart, főleg azok után, hogy valamikor úgy gondolta, az egyikük ott marad majd a nagy házban, s lesz, aki gondját viseli öreg napjaiban.
Öreg Kovács most a folyamatos sértettség állapotában él. De a legjobban az bosszantja, hogy nincs hatalma senki fölött: a lányai, vejei és az egy szem unokája is mind kicsúsztak a kezei közül. Hej, bezzeg amikor még ő volt az úr a háznál, amikor még ő mondta meg mindenkinek, hogy legyen, mint legyen! (Szegény felesége ebbe betegedett bele.) De a faluban legalább még megvan a respektje. Tagja a polgárőrségnek, ismerik az önkormányzatnál. Lám, most is kérték, segítsen egy veszedelmes betörő kézre kerítésében. S ez szárnyakat adott öreg Kovácsnak. Úgy érezte, eljött (újra) az ő ideje. Most megmutatja a falunak (a világnak!) micsoda ember ő! (…A polgármester személyesen gratulál neki, neve és fényképe ott lesz majd a Helyi Hírekben is.)
A feladat testhezálló: napok óta minden hájjal megkent tolvaj (vagy tolvajbanda) tartja félelemben a falut. Hol nappal feszíti föl az üresen hagyott házak ajtaját, hol meg éjjel ereszkedik a megbontott tetőn át az alvók szobájába. És visz mindent, amit ér.
Öreg Kovács nem lett volna többszörösen is kitüntetett rendőr, ha nem tűnt volna föl neki az az ismeretlen fiatalember, aki a szomszédos utcában sétálgat. Rendszerint este hét óra tájban jelenik meg, és jár föl-alá a járdán. Arca sápadt, beesett, ruházata viseltes. Gyanús. Tekintete zaklatott, komor, mozgásán a türelmetlenség jelei. Több mint gyanús.
A döntő nap reggelén újabb betörés hírére ébredt a falu; ezúttal egy özvegyasszony lakását dúlták föl. Kovács érezte: itt az idő, cselekedni kell. Amikor eljött az este hét, szolgálatba helyezte magát. (Szürke, kapucnis kabátjára fölcsatolta a féltve őrzött szolgálati derékszíjat is, hogy még katonásabb legyen.) A fiatalember most is ott kószált az utcán. Kovács határozottan elállta az útját, és kemény hangon rászólt:
– Mit keres itt?
A férfi meglepődött, de megőrizte nyugalmát.
– Nem tartozik magára.
– Vigyázat, én polgárőr vagyok! – húzta ki magát Kovács. – Tud arról, hogy már négy helyen is betörtek a faluban? Kicsoda maga?!
– Hát nem a betörő…
– Azt mindenki mondhatja. Mit keres itt nálunk?!
– Na, jó – adta meg magát a fiatalember. – Elmondom. Udvarolok itt egy lánynak, a Bollók Zsófinak. Ismeri?
– Ismerem. De miért eszi a fene itt az utcán? Miért nem megy be hozzájuk?
– A szülei nem szívelnek. Amióta megszűnt a munkahelyem, látni se akarnak. Mintha én lennék az oka. De Zsófi, ha csak teheti, esténként kiszökik, én meg itt várok rá. Aztán együtt elmegyünk valahová…
Kovács csalódottan hagyta faképnél a fiatalembert. De nem adta föl. Zaklatott körözésbe kezdett a faluban, ment, csak ment, mint egy felbőszült kopó, amelyik elvesztette a nyomot.
Késő este ért haza. A tornácra érve különös látvány fogadta: a ház ajtaja nyitva állt. S milyen az ember? Ilyenkor is a jóra gondol. Kovácson is az villant át: valamelyik lánya toppant be váratlanul, hisz van kulcsa a zárhoz. De mi ez a sötétség, mi ez a rettenetes rendetlenség?! Villanyt gyújtott, s amit látott, maga volt a téboly: szétdúlva, fölforgatva minden, s oda az öszszes megtakarítása, a hatszázezer forintja is.
Öreg Kovács leroskadt a konyhai székre, ősz fejét két kezébe fogta, és csak zokogott, zokogott. Jajgatva és hangosan, mint aki tudja: nálánál elveszettebb embert nem hordott hátán a föld.