Polgármester tölgyfalevéllel

A történet persze nem ilyen egyszerű, de a csattanója igen. Az akkor ötvenhat éves, frissen nyugdíjazott dandártábornok annak rendje-módja szerint indult a választásokon, és győzött. És nem szörnyülködött, csapkodott, sopánkodott, mint ilyenkor általában szokás, hogy milyen szegény ez a falu, milyen sovány a kassza, hanem hozzálátott a munkához. Nagyon sokan szurkoltak neki, de voltak, s vannak ma is, akik egyszerűen nem értik a döntését. Ahelyett, hogy élvezné a nyugdíjas éveket, szórakozna, utazgatna – nyakába veszi az egyik sokszorosan hátrányos helyzetű vidék falujának nyűgét. Ám az őt jól ismerők szerint az lett volna az igazán meglepő, ha Boros-Leskó egyik percről a másikra nekiáll mondjuk ultizni, vagy táncesteket szervezni a nyugdíjasklubban. Amikor pár héttel azelőtt még a magyar légierő törzsfőnökeként az egyik legfontosabb katonai beosztásban szolgált.
Hát, húzhatja meg cinikusan a vállát néhány nagyokos, ehhez képest a prügyi polgármesterség sem valami eget rengető kihívás. Boros-Leskó Géza azonban a maga temperamentumos stílusában azonnal helyre tenné a kötözködőt.
– Micsoda…!? Hogy ez nem igazi kihívás? A seregben se volt könnyű az élet, ott is nehézkesen mentek a dolgok. De itt, a közigazgatásban…!?
Nem akart ő polgármester lenni. Nem azért jött vissza Prügyre, hogy „bíró” legyen, hanem azért, hogy otthon legyen annyi vándorév után. Mert szolgált Pesten, Veszprémben, Székesfehérváron, tanult és repült a Szovjetunióban, Kirgíziában, Kanadában, de titokban, talán még önmagának sem bevallva mindig hazakészült. A felesége is, aki szintén prügyi, és egy iskolába jártak.
– A vége felé már tudatosan készültünk a prügyi időkre – mondja. – A nagyapám kulák volt, az apósom pedig hadifogoly. A kárpótlási jegyükkel földet vettünk, s mikor közeledett a nyugdíj, már biztos volt, hogy költözünk, s gazdálkodni fogunk. No, akkor kerestek meg a falumbeliek. Hogy nem bánják, gazdálkodjunk, de jobban járna a község, ha polgármester lennék. Egyébként gazdálkodunk is, de a földek nagyobbik részét bérbe adtuk, mert a hivatali munka nem nagyon engedi meg az önálló gazdálkodást. Meg az az igazság, nem is igen kifizetődő.
Mint oly sok, később egészen magasra jutó katona, ő sem gondolta, hogy katona lesz egyszer. Pláne nem helikopterpilóta. Jogász szeretett volna lenni. A sárospataki gimnázium után felvételizett is a szegedi egyetemre, de elutasították. Aztán bevonult a sereghez, és meglátott egy toborzóplakátot. Helikoptereseket kerestek. Jelentkezett, felvették, s mire észbe kaphatott volna, már vitte is a vonat Kirgíziába. Jó egy hétig vonatoztak, de megérte a zötykölődés. Közelről tanulmányozhatta az orosz szokásokat, aminek igen nagy hasznát vette később. A frunzei – ma Biskek– kaszárnyában ugyanis szinte kizárólag oroszokkal találkoztak. Ők voltak az oktatók, de akadt néhány kivétel. Mint az a koreai pilóta, aki az amerikaiak ellen is harcolt a hírhedt koreai–amerikai háborúban, természetesen az északiak oldalán. Jó oktató volt, Boros-Leskó neki is köszönheti, hogy tizennyolc óra közös repülés után egyedül vezethette a gépét. Holott Kirgízia előtt még csak nem is látott közelről repülőt.
Repülni persze nagyszerű dolog, pláne helikopterrel, de van azért hátulütője is. Sebezhetőbb, mint egy merev szárnyú gép. Ott, a Szovjetunióban, ahol később is többször megfordult, saját szemével láthatta mindezt. Akkortájt zajlott a véres szovjet–afgán háború, az afgán hegyekben lelőtt szovjet helikoptereseket az ő bázisukra szállították. Kezdő pilótaként még nem nagyon értette, hogy mi is folyik Afganisztánban, de jóval később, mint az Afganisztánban és Irakban szolgáló magyarok egyik elöljárója aztán saját maga is megtapasztalhatta. Helikopterekkel nem tanácsos, csak nagyon indokolt esetben, és átgondolt támogatással a magas hegyek közé berepülni. Mert bármikor támadás érheti őket. És baj esetén a helikopterből nem lehet csak úgy kiugrani. Lehetőség ugyan van rá, csak példa nagyon kevés.
Volt ő is bajban, de elintézi egy legyintéssel, mondván, ez minden pilótával megesik. Egyszer eldurrant a hidraulikacsöve, és kigyulladt az egyik hajtóműve. Szerencsére kötelékben mentek, a kísérője figyelmeztette a bajra. És ő letette egy búzatáblába a gépet. Milyen szimpla kis történet! – legyinthetnénk. Ám ha nincs a kísérő, az ő szavaival mondva, akkor bizony kampec.
Boros-Leskó – érdekes név, a története is az. Az anyja öccsének nem voltak fiú unokái, megkérte hát Gézát, vegye fel a Boros nevet is, ne haljon ki az egyik legrégebbi prügyi név. Felvette, de lett is belőle kalamajka. Hiszen akkor már ismert pilóta volt, és a társak csak néztek, hogy hirtelen felbukkant egy Boros-Leskó Géza is köztük. De aztán hamar megszokták, s most már kettő is van belőlük. Őrnagy fia is Géza, ráadásul repülőmérnök, honvéd vezérkarunk NATO-s összekötő tisztje.