Szurkapiszka

Egy latin közmondás szerint a könyveknek is megvan a maguk sorsa. Úgy látszik, a jegyzeteknek is. Tudniillik, néhány hónappal ezelőtt itt, a Szabad Föld egyik számában leírtam egy egészen egyszerű, hétköznapi történetet. A kis életképben egy nyugdíjas matematikatanár mellém ült a szakorvosi rendelőintézet várójában, és hamar kiderült, hogy én ultrahangra, ő pedig emberi hangra várakozott. Vagyis testi nyavalyái mellett inkább magányosságra ítélt lelke volt beteg, és bennem boldogan talált beszélgetőtársra. Az már csak mai életünk kórképe, hogy elválásunk előtt szégyenlősen, de elfogadta az általam már nem használt, drága vérnyomáscsökkentő bogyóim maradékát, mivelhogy neki még receptre kiváltani is csak az olcsóbbra futotta. Akkor én napirendre tértem a történet fölött, hisz az emberi nyomorúságnak naponta ennél ijesztőbb példái jönnek szembe, és én is csak emberből vagyok: mindenki gondját, baját nem tudom a vállamra venni.
Aztán egy nap levelet hozott a posta. Ebben egy kedves, vidéken élő hölgy leírta: olvasta a Szabad Földet, és nagyon meghatotta a tisztességben megöregedett, és szegénységben egyedül élő idős tanárember sorsa. Azt is megírta, hogy nemrég temette el az urát, aki az elmondottak alapján több mindenben hasonlított az én számtantanáromhoz. Még utoljára szedett gyógyszerei is megvannak, de főleg alig hordott ruhatára. A hölgyet gyermekei  éppúgy elfeledték, mint az én tanáromat, szép családi házban lakik, immáron egyedül, s magányosan nézi a falakat. Kérte, ha lehet, írjam meg neki a matektanár nevét, címét, ő szívesen felvenné vele a kapcsolatot. Neki sincs kivel szót váltani, szeretné, ha az öregúr ellátogatna hozzá, amúgy diétásan megvendégelné, és kölcsönös szimpátia esetén, ahogy ő fogalmazott: „kapcsolatuk talán minőségében is előreléphetne”.
Én pedig jegyzetíróból társkeresővé. Sok minden voltam már az életemben, de híd két magányos szív között még soha. A perspektíva hízelgő, csak egy baj van. Mégpedig az, hogy fogalmam sincs, kicsoda, és hol érhető el az idős tanárember. Ahogy ez lenni szokott, bemutatkozáskor mindketten mormogtunk valamit, én nem jegyeztem meg a nevét, és azóta a rendelőben sem jártam. Úgyhogy a kedves hölgy alaposan feladta a leckét. Ezúton csak annyit tudok ígérni neki, hogy ha és amennyiben a véletlen – a nagy kerítő – még egyszer összehoz az öregúrral, mindenképp átadom neki az ő elérhetőségeit. Úgyhogy most, ha lelkiismeretes vagyok, járhatok naponta a szakrendelőbe, abban a reményben, hogy hátha aznap fáj különösen erősen a magány a számtantanárnak, és ismét alkalmazza a bevált receptet: ülj le egy orvosi váróban, és keress magadnak beszélgetőtársat.
Szívből kívánom, hogy a két idős ember általam vagy nélkülem, de egymásra találjon. Bajban csak akkor leszek, ha ez a frigy valóban létrejön. Megmondom azt is, miért. Mert ugye talán tetszenek emlékezni előző jegyzetemre, abban az öregúr elkérte, és hálával elfogadta flancos, külföldi vérnyomáscsökkentő gyógyszereimet. Ha pedig már nem lesz magányos, és kölcsönösen megtetszenek egymásnak a vidéki hölggyel, nem tudom, hogy adjam tudtára az idős úrnak anélkül, hogy megbántanám: nekem otthon, a fiók mélyén jól elrejtve, egy antidepresszáns dobozában van néhány szem felesleges kék tablettám is, na csak azért, hogy a lenyugvó napnak is legyen ereje…