Tanítható az emberséges élet?

Az elemiben kiváló fiú taníttatását apja ellenezte, és valójában nagyapjának köszönhette, hogy végül a keszthelyi premontrei szerzetesek gimnáziumába került, és internátusban nőtt fel.
– Színjeles tanuló voltam – meséli Hársing László. – Francia nyelven érettségiztem. Származásom révén németül folyékonyan beszéltem, matematikát és latint okítottam. Házitanítói fizetésemből édesanyámat is segítettem, mert apám 13 éves koromban mindkettőnkkel megszakította a kapcsolatot. Korán önfenntartó lettem.
Aztán 1948-ban, az érettségi előtt elzavarták a szerzeteseket, s egy rendkívül gyatra új tanári kartól kaptam meg a kitűnő bizonyítványt. De szerzetesrendi diákként esélyem sem volt az egyetemre. Vallásosnak lenni szinte bűn volt. Az viszont nem, hogy az egyik „állami” tanáromról kiderült, tagja volt a nyilas pártnak, majd benyomult a kommunisták közé, egy másik meg keretlegényként kínozta az internált zsidókat.
Hársing László érettségi utáni története folytonos pendlizésből állt. A csornai premontrei szerzetesrendben a feloszlatásáig tanárkodott. A zalai állami gazdaság könyvelését csak kis ideig bírta, a világi papokat képző veszprémi szemináriumban pedig addig taníthatott, mígnem megrohanták őket a fekete bőrkabátosok. A veszprémi egyetem vegyipari szakáról elutasították, az egri tanárképző matematika–kémia szakára viszont elfelejtettek róla „referenciát” küldeni, és így felvették. Innen egy tanulmányi versenyen elért győzelemmel jutott a szegedi egyetem kutató matematika szakára.
A diploma után a kalandok tovább folytatódtak. Volt Beleznán tanár, Murakeresztúron megyei tanulmányi felügyelőként dolgozott. Aztán végre a Budapesti Műszaki Egyetem következett, és matematikai logikából kandidátusi fokozatot szerzett.
– 1982-ben jött a csábítás egy volt gimnáziumi osztálytársamtól, Czibere Tibortól, hogy Miskolcon most alakul a filozófiai tanszék. A lányom akkor már a színművészeti iskolán dramaturgnak tanult, a fiam sajnos félbehagyott minden iskolát. Miskolcon igyekeztem gyökeret verni a sok lótás-futás után. A filozófiai tanszéken logikát tanítottam, aztán szóba jött az etika, amitől minden kollégám ódzkodott. Én lettem a hunyó, a gimnáziumban ugyanis ezt igen komolyan tanították. Átrágtam a hazai és külföldi tudósok könyveit, de az alapképlet mindegyiküknél ugyanaz volt. Az emberiséggel egyidős etika pozitív magatartásformákból álló értékrend az életünkben. Válasz arra, hogyan éljünk emberségesen. Akár vallásos,  akár ateista vagy istenhívőként egyházat elutasító deista az ember.
Mivel kérdezte, hát mondom; nekem Einstein a példaképem, egyszerűen lenyűgözött a logikája! Ő panteista volt, neki a világot irányító törvényszerűségek jelentették a Teremtőt. S hogy az életem megfelelt-e a könyvekben írtaknak? Legfeljebb hézagosan. Egyrészt nem vagyok szent, másrészt ifjúkorom küzdelmei is jócskán akadályoztak ebben. Legfőbb vétkem, hogy keveset törődtem a fiam sorsával, inkább a karrieremre koncentráltam. Kételyek is gyötörtek, mikor jogászoknak tanítottam etikát. Hisz az ő dolguk a jog és nem az igazság szolgáltatása.
Merre tart az etika? Ha grafikont rajzolnék, szerintem lefelé lejt a görbe. Úgy gondolom, nem jó irányba haladunk. Azonban bízom abban, hogy az ókortól napjainkig kialakított értékrendre a jövőben is szükségünk lesz.