Gyalázkával a nádasokban

A Hortobágy mellett szerencsére még találkozni eggyel, kettővel. Ám az olyan öreg, tapasztalt mester, mint az Egyeken lakó Vaszilkó Károly már arrafelé is ritka. Az ország egyik legvénebb nádaratója és tetőfedője nyolcvanötödik éves, de hál’ istennek egészséges, amit ő a sok munkával magyaráz. Meg azzal, hogy most se engedi el magát. Fáj már ugyan neki is minden porcikája, de olyan nincs, hogy mondjuk a kedves alma- vagy körtefáit más metssze, permetezze. Vagy mondjuk, más fedje be náddal a kerti gombát, urasabban mondva filagóriát, s a madáretetőt az udvarán.
Igaz, könnyű dolga van. A kertje végén is találni egy tavat, körbe rajta tömérdek nád. Bár most nem is annyi, mint korábban. Tavaly sok volt a víz, s bevakult a nád. Magyarán belefúlt.
Lent állunk a kert végén a tó mellett, s hol a vizet, hol az öreget nézzük.
– Jól értjük? Vízbe fúlt a nád? – hitetlenkedünk.
– Bele bizony – feleli. – Nem tud az úszni, hogy kimeneküljön, ha túl nagy a víz.
A nádnak vagy ahogy egyes helyeken mondták, a szegény ember fájának talán nincs is több hibája. Szinte minden íze hasznosítható. S még akkor is használ, ha csak úgy ott hagyjuk a helyén. Tisztítja a vizet, megköti a nitrogént, a foszfort, s élőhelyet, táplálékforrást biztosít rengeteg állatfaj számára. És hát szolgálta az embert a bölcsőtől a sírig. A szó szoros értelmében, hiszen voltak vidékek, ahol mind a bölcsőnek, mind a koporsónak nádból fonták a fenekét.  A legtöbbször azonban fedésre használták.
Híres nádfedő volt egykor Vaszilkó Károly is.
– Jó volna most annyi húszezres, ahány házat, istállót én a cimborákkal befedtem! – mondja. – Ámbár az igazi munka az aratás volt. Na, az aztán ki tudta dögleszteni az embert!
Ma már könnyű dolga van a nádaratónak. Felül a dán nádkombájnra, s mehet…! Figyelni kell ugyan, mert a nádat termő szittyók igencsak csalafinták – a legváratlanabb helyeken is hasig süllyedhet bennük az ember. De mi az egy gyalázkával eltöltött naphoz képest! Pláne, ha még a nád bugája is deres.
A gyalázka a nádarató legfontosabb szerszámja. Egy kisméretű kasza lényegében. Az ember egyik kézzel átnyalábol tíz-húsz szál nádat, s a gyalázkával lenyisszantja. Az első húsz-harminc nyisszantás nem is olyan vészes. A századik után azonban már kezd nyilallni az ember dereka, az ötszázadik után már a karja is leszakadni készül. Az ezredik után… – az ezredik után a kezdők többsége egyszerűen megszökik.
De hát csak a gyengébbje. Vaszilkó Károly a szívósabbja közé tartozott. Több mint negyven éven keresztül nádazott, s ez idő alatt bekóborolta az egész országot. Sokáig a Fertő tótól kezdve egészen a biharugrai halastavakig a hortobágyi nádgazdaság emberei járták az ország nádasait. Köztük volt ő is.
– Azért itt volt a legjobb, a Hortobágyon – mondja. – Bármerre is gyalázkáztunk, tudtuk, közel az otthon. Pedig a Hortobágy nagy, de messzire el lehet látni rajta. Ha nem mehettünk haza, az is elég volt, hogy arrafelé néztünk, amerre Egyeket gondoltuk.
– Mit gondol, hol terem a legjobb nád a világon? – kérdezem.
– Hol teremne? Magyarországon – vágja rá önérzetesen – A Hortobágyon. De ott is a szikes tavak mentén. Onnan még Hollandiába is vittek csirás nádat. Hogy megtelepítik a tengerpartokon. De hát ez tavi nád, nem bírja a sós vizet. Így aztán nem vittek többet. De nem is baj, több maradt. Amerikába meg a kákát vitték, úgy mondták, a belsejét megszárították, s fegyvertömítésnek használták. Hogy aztán így volt-e, nem így volt, fene tudja. De az biztos, jól fizettek. Csak ma már nem kell káka.
A nád viszont igen. És negyedszázados szünet után itthon is egyre jobban. Vaszilkó Károly is ma már csupán egyet sajnál – hogy nem húszéves. Megint nádvágónak, nádfedőnek menne.