Karácsonyi emlék

 Egészen pontosan az IFA-ját. Ez egy akkori keletnémet autómárka volt, amolyan rendes teher, irdatlan pótkocsival, és bivalyszéles kerekekkel. Már nagycsoportos voltam, komoly ötéves férfiember, és éppen ideje volt, hogy három év terhes, nehéz álmodozása után apám végre átadja nekem a volánt. Hiszen életem nagyobbik fele ráment…
Az egész úgy kezdődött, hogy a negyedik karácsonyomon kaptam egy pedálos Moszkvicsot. A Moszkvics akkor egy létező szovjet márka volt, hatalmas, akár valami teherhajó, és ronda, de a pedálos verziója csinos kis darab. Tavaszig kellett vágyakoznom, addig dolgozott bennem a vágy, csak a szobában ülhettem benne, állva, az meg olyan satnya dolog. Aztán végre kitavaszodott, apámék járták a határt a teherkocsikkal, és én a háromháznyi távolságon azt játszottam, hogy az apám vagyok. Silóztam. Mindig, mindig kitartóan, bár igazából nem tudtam, mit jelent az. Azóta sem tudom egészen pontosan, de már nem silózom. Olyan szorgosan és alázatosan utánoztam apámat, hogy felfigyelt rá. Úton-útfélen elújságoltam, hogy sofőr leszek, akár az apám, tudta valamennyi szomszéd, de még a bokrok, fák, virágok is. Apámnak meg bizonyára imponált, hogy ilyen rendes, mintakövető fia van.
Nyár közepén, augusztusban jött az ötlet, aratáskor, hogy egy napot majd hiányzom az oviból, és egész nap ott játszhatok az autó tágas fülkéjében, és ha az Isten, a sors, a termelőszövetkezet, és a legfőbb hatalom, az apám is úgy gondolja majd, vezethetem a járművet. A learatott mezőn álltunk, a búzát, ha lekaszálják, úgy hívják, tarló, egyszóval a tarlós mezőn apám leállította a motort, rám nézett angyali mosollyal az arcán, és azt mondta: „gyere!” Helyet cseréltünk, én egy kicsit csalódott voltam, mert a legmagasabb ülésállás mellett is éppen csak kiláttam, a pedálok óriásiak voltak, a sebességváltó pedig egy korinthoszi oszlop. Apám mosolygott, „kis sofőrömnek” nevezett, és elmagyarázta a működést. A kuplung lenyomása komoly erőbevetést igényelt, de sikerült, alig kaptam levegőt, amikor elfordítottam az apró fémkart (az IFA-k nem kulccsal indultak, hanem egy vékony kallantyúval), és mikor feldohogott a motor, majdnem elbőgtem magam, mert annál szebb hangot elképzelni sem lehet. Bizonyítani akartam, hogy megy, fel tudom engedni megfelelő lassúsággal a kuplungot, és nem kell annyit magyarázni, nagyon meg akartam mutatni, hogy ügyes vagyok, ezért majdnem lefulladt. Torkomban dobogott a szívem, hogy megmoccan-e az a monstrum, ugrott egyet, mint aki mérges, de aztán mégis, elindultunk, döcögve, de haladtunk, és én a hős, apám (akkor még) egyetlen fia, felváltottam kettesbe, sőt hármasba is. Ha nagyon nyomtam a gázt, sajnos nem láttam ki az ablakon, de a pusztában voltunk, és a száguldás volt az igazi élmény, nem a táj, nyomtam neki, harminccal hasítottam a nagy magyar Alföld közepében, én a hős, az óvodás, apám (akkor még) egyetlen fia…
Karácsonykor, ha apámra gondolok, ez az élmény mindig eszembe jut. Soha olyan boldog nem voltam vele, mint akkor, és soha annyira nem éreztem, hogy van apám. Hogy valaki fia vagyok, és az figyel, vigyáz rám, és én, ha apa leszek, ugyanezt fogom tenni. Egyelőre úgy alakult, hogy nekem se fiam, se IFA-m, de egy pedálos autóra talán telik majd, ha megsokasodom. Addigra utánanézek, mit jelent „silózni”. És megpróbálom majd rábeszélni a fiamat, silózzon ő is. Egy sohasem látott, régen elment nagyapa kedvéért, aki már csak az apja lázas emlékeiben él, és aki karácsonykor mégis közelebb van, mint bárki más…