Kicsit jobb világ

Másfél évesen, csendes, nyári estéken még néztem a csillagokat. Aztán egyre fogyott a fényük, s végül teljessé vált a sötétség. Az orvosok valami különös szürke hályogot emlegettek. Szülővárosomból, Bajáról Pécsre vittek a klinikára, ahol négyszer is megműtötték a szememet. Érkezett a hír Bajára a szüleimnek: a gyerek meggyógyult, vihetik haza. Jöttek is boldogan, és várták, hogy majd elébük szaladok. Én meg csak ültem az ágyon szótlanul…
Édesanyám zokogva ölelt magához, s nem sokon múlt, hogy nagy fölindultságában, gyermekét magához szorítva ki nem vetette magát az ablakon. Aztán mégis megtartott engem, a vakot, az élőhalott gyereket – ahogy mifelénk mondták az ilyenekről. És ez a szörnyű lelki mélypont különös vigasztalással párosult; az egyik engem ápoló apáca nővér szájából hangzottak el akkor a következő szavak: „Meglátja, anyuka, egyszer még híres zenész lesz a maga fiából…”
Igyekeztem olyan lenni, mint a többi gyerek. Játszottam, futkároztam velük, még fára is másztam, míg végleg ki nem derült számukra, hogy nem látok. Akkor csúfolni kezdtek, és én már nem mentem többé közéjük...
Ügyességem a szüleimet is meglepte, olyannyira, hogy kezdtek reménykedni, hátha mégis érzékelek valamit. A kis háromkerekű biciklimmel olyan magabiztosan tekertem az utcán és kerülgettem a járókelőket, hogy az mindenkit megtévesztett. Pedig semmit nem láttam, úgy tájékozódtam, mint a denevér: a kenetlen kerék csikorgó hangja visszaverődött a közeledőkről, azt érzékeltem. Szüleim elhatározták, hogy próbát tesznek. Fölkattintották este a villanyt és megkérdezték: ég? Hát persze – mondtam, hiszen hallottam a kattintást. Kis idő után újra eljátszották, de úgy, hogy előtte égett a villany, és a kattintással leoltották. Most is ég? Igen – válaszoltam rutinból, és ezzel elárultam végleg magam…
Édesapám dolgos, elismert szabómester volt. Pontos és rendszerető, erre nevelt engem is. Ha elszontyolodtam, nem hagyta, hogy eluralkodjék rajtam a rosszkedv, jött és foglalkoztatott. Beszélgettünk, játszottunk, kártyáztunk (én a pontírással megjelölt lapokkal), és még sakkoztunk is azzal a különleges sakkal, amit ő készített kettőnknek. S közben elkezdtem zenélni. Kezdetben a búcsúban vásárolt alumíniumfurulyákat fújtam, aztán megtanultam a szájharmonikán is játszani, és folyton fütyültem a rádióban hallott muzsikát. Nagy előrelépést jelentett, amikor kaptam egy xilofont. Ezen két kis verővel kell játszani, ami azért volt fontos nekem, mert remekül fejlesztette a térérzékemet. Hiszen mivel nem láttam, ez az egyetlen érzékelési mód maradt a billentyűzet „befogására”. Ami egyébként a vak zongorajáték alapja is…
Ötévesen kerültem a fővárosba, a vakok intézetébe; a meleg szülő fészekből a „rideg tartásba”. Kiderültek a képességeim, hogy abszolút hallásom van és kitűnő a memóriám, amelyek a zenei pálya föltételei, s hogy ráadásul még jó szereplő is vagyok. Nyolcévesen kezdtem el zongorázni, és egy év múltán Németh Tamáska már koncertet adott az intézetben. Ami Zichó József tanár úrnak is érdeme (aki maga is vak volt), és aki nagy gonddal készített föl erre a pályára. Zenei képzésem a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában folytatódott, immár látó osztálytársak között. Nagy kihívás volt ez nekem, s elmondhatom, egy dologban mindenképpen túltettem rajtuk. Ez pedig a jegyzetelés volt, amit én pontírógéppel végeztem, és rendre gyorsabban írtam, mint ők. Huszonhat éves koromra elvégeztem a Liszt Ferenc Zeneművészeti főiskolát – vörös diplomával. Koncertezni kezdtem, és az 1970-ben a Magyar Rádió által rendezett Beethoven-versenyen elért eredményem megalapozta az országos hírnevem. Részt vettem nemzetközi versenyeken is, egyik koncertemről a bécsi rádió is készített fölvételt. Közben megnősültem, két lányom született, s négy unoka büszke nagypapája vagyok. Ma a Bartók szakiskolában tanítok látó gyerekeket. És szívesen koncertezem is; ha hívnak, megyek…
Vaknak lenni nemcsak nehéz sors, küldetés is: megküzdeni a fogyatékosságainkkal és kamatoztatni képességeinket; megmutatni a látóknak: élni, hasznossá lenni így is lehet. Mert az mindannyiunk ügye, hogy ha már megszülettünk és tehetséget kaptunk a Teremtőtől, tegyük egy kicsit jobbá vele ezt a világot.