Nem szeretem a Mikulást

Mégis személyes okom van arra, hogy ne szeressem. Zsenge gyerekkorom a szocializmus alapjainak módszeres lerakása idejére esett. Mivel többszörösen hátrányos helyzetű családból származom, a rám eső Mikulásokkor mindig szegények voltunk. Özvegy édesanyám gépírónőként verte a klaviatúrát egy hivatalban, és másodállásban cselédként dolgozott… odahaza. Ezért ajándékilag csak szerény Mikulásra számíthattam. Édesanyám nem akarta, hogy szegénységünk nekem fájdalmat okozzon, ezért december 5-én este velem is kitetette cipőmet az ablakba. Miután elaludtam, belecsempészte a kapható legolcsóbb csokimikulást. Másnap reggel izgatottan mentem az ablakhoz, ahonnan azonban eltűnt a cipő is és a Mikulás is. Tudniillik, Erzsébetvárosban, egy körgangos ház második emeleti, udvari lakásában laktunk. Az én drága, jóindulatú édesanyám az udvari konyhaablakba tette a cipőmet, és látva a drámát, tudott rá magyarázatot: tudod, kisfiam, a Mikulás egy nálad szegényebb gyereknek vitte a cipődet és a csokit. Na, azóta nem szeretem én a Mikulást.
A Mikulást egyébként az egész világon, akármilyen meglepő, december elején ünneplik, ráadásul Miklós-napon. Mindezek ellenére a széles nagyvilágban a Mikulást sokféleképp nevezik: az amerikai gyerekek Santa Clausnak, a franciák
Pčre Noëlnek, az oroszok Gyed Maroznak. Az ’50-es években aztán megtudtam az igazi nevét: Hadics Lászlónak hívták, és civilben operettszínész volt. Szép, magas, tenor hangú, megbízható elvtárs volt, ezért ő játszotta évente a parlamenti fenyő alatt a Télapóra magyarosított Mikulást. Egy alkalommal, mint kiváló úttörőt, engem is meghívtak a Parlamentbe. A műsor után jött Hadics Télapó, és osztogatni kezdte a Pártunk által Zizivel, Fruttival, Korfu szelettel, Sport csokival megtömött piros csomagokat. Mikor én következtem, megkérdezte a kétféle csomagra gondolva:
– Na, kispajtás, te mit kérsz?
Csengő hangon válaszoltam:
– Add vissza a cipőmet!
A körülöttünk álló és hópehelynek öltözött összes alezredes csőre töltött. Hadics jó színész volt, és feltalálta magát. Kezembe nyomott egy csomagot, és rám szólt:
– Most fiam, menj gyorsan haza, és próbáld elrágni ezt a bazalt szaloncukrot.
Újságíró kollégám mesélte, hogy Mikuláskor igénybe vette az agyonhirdetett, házhoz hívható szolgáltatást. A Mikulás annak rendje-módja szerint megérkezett. Lehajolva adott a gyereknek egy puszit és csomó csokoládét. Amikor elment a bérmikulás, a gyerek odaszólt édesapjának:
– Most már elhiszem, hogy nem te vagy a Mikulás, de ha lehet, jövőre legyél inkább te, mert ennek nagyon pálinkaszaga volt.
Azonban a kellemetlen szurkapiszkák ellenére remélem, idén jut édesség minden gyereknek valamilyen Mikulástól.
Én magam a nevezetes napon reggel ránézek a cipőmre, és arra kérem a Mikulást, hogy estére, amikor már beköszönt a hideg és a sötét, látogasson le a pesti aluljárókba és példát véve névadójáról – a jóságos Miklós püspökről –, terítse köpenyét az ott alvó hajléktalanokra. Viszonzásul én elfelejtem a hajdani cipősztorit.