Akka

Még novemberben is voltak lágy fények, s szerette az avar fanyar szagát is. Amint hazaért az iskolából, mindig lerohant a kertjükbe, aminek a végén a Berni-patak folyt. Már amikor folyt, mert száraz nyarakon csak sovány erecskeként csordogált, áttetsző tetején picike halakkal. Az őszi esők viszont gyakran felduzzasztották, hátán pörgő gallyak, falevelek bukfenceztek a sodrásban. Alkonyatkor füstszagú ködöket is hozott a víz, Jancsi ilyenkor elégedetten szippantgatott a levegőbe.
Egyik délután észrevett valamit a patak partján, ami úgy meglepte, hogy rögtön felszaladt a házba.
– Mutter! – lihegte lelkendezve, mert nagyszülei svábok voltak, apját is faternak hívta, míg el nem vitte a bányai szilikózis. – Egy libát láttam a kertünkben a patakparton! 
– Libát?! – rakta le meglepődve kötőtűit az asszony. – Hogy került az ide? Errefelé már senki nem tart libát.
– A patakon jöhetett valahonnét – vonta meg a vállát Jancsi, majd megint leszaladt a kertbe. Tán a képzelet játszik vele, vagy megzavarták a fejét Nils Holgersson nemrég olvasott csodálatos kalandjai a vadludak között. Nem emlékszik, ki írta, de nagyon tetszett neki. Egy gonoszkodása miatt törpévé változtatott kisfiúról szólt, aki vadludakhoz csatlakozó házi lúdjuk hátán eljutott egészen Lappföldig, majd tavasszal hazatérve, jó cselekedeteivel kiérdemelte, hogy újra gyermek legyen. Ő viszont állítólag jó gyerek, meséről pedig szó sincs, mert a szürkületből is elősejlett a mozdulatlan fehérség. Állt a patak partján, s a látványban volt valami időtlen szomorúság. Eltévedt szegény, gondolta Jancsi, és óvatosan közel ment hozzá, nehogy elriassza, de a liba csak hajszálnyit moccant, eltökélten maradt a helyén, mint akit már semmi nem érdekel.  
– Juli néni! – kérte másnap iskola előtt idős szomszédjukat. – Tessék már adni egy csupor kukoricát! Nekünk nincs, mióta a fater meghalt, a mutter már tyúkot se tart.
A liba a reggeli fényben koszos-szürke tollával igen csapzottnak látszott. Mikor Jancsi eléborította a csuprot, először csak félrehajtotta a fejét, és hideg kék szemével egyenként, szigorúan szemlélte a sárga szemeket. Majd hirtelen lecsapott, és megállás nélkül, fuldokolva nyeldekelt, szinte porzott a föld a csőre körül. A zabálás végeztével gurgulázó hangon belegázolt a vízbe, mohón ivott, és szárnyaival nagy robajjal csapkodva a levegőt elégedetten gágogott. 
– Rendben, pajtás. Akka lesz a neved, mint a Nils Holgerssonban a vadludak vezérének. Ha maradsz, a gazdád leszek. Persze nem ülök a hátadra törpeként! - nevetett fel Jancsi, és szaladt az iskolába.
Akka maradt, sőt, már aznap hófehérre tisztogatta tollát a patakban. A gyönyörű gúnár peckesen várta a Juli nénitől kunyerált kukoricát, Jancsi pedig eldöntötte, nem biztonságos a kert, a fenti tyúkól pedig üres, ott lesz a lakhelye. A gúnár pár napos terelgetés után már önszántából totyogott fel a kertből, a tyúkól egyik sarkát szemelve ki magának, ahol komótosan elfészkelődött, s közben halkan sziszegett valamit Jancsinak libanyelven. Egy hét múlva a fiú anyja beleegyezett, hogy Akkának tavasszal párt szereznek. 
Másnap Jancsi iskolai kirándulásra ment. Elég unalmasnak találta, mert sokkal jobban ismerte a természetet, mint a tanítónője. Sötétedéskor ért haza, és először az ólba kukkantott be. Üres volt. Gombócos torokkal futott a házba zseblámpáért – a lúd miatt kell –, hadarta anyjának, és lerohant a kertbe.
– Akka! Hol vagy? – suttogta a nyirkos, iszapszagú csendben, és addig mászkált a parton, míg a zseblámpa sárga fényköre megállapodott a halomnyi fehérségen. Kitépett evezőtollak, gomolynyi pihék, két begörbült lábvég. Némán nézett maga elé. Elkattintotta a lámpát, és viszszabotorkált a házba.
– Megvan? – kérdezte az anyja.   
– Nincs – akasztotta a szegre a lámpát, és lefeküdt vacsora nélkül.