Búcsúzott a város

Vasárnap délután Veszprémben nem lehetett másfelé menni, csak az Óvárosi tér felé. Lépésről lépésre újabb és újabb piros sálas kézilabda-szurkolókat pillantottam meg. Minden utcasarkon, minden kapualjból emberek bukkantak fel, és valóságos folyammá duzzadtak a Marian Cozma tiszteletére rendezett emlékmenetre igyekezve. Pár méterrel odébb a tömeg elvonult a múlt vasárnapi gyilkosság helyszíne előtt, a mécseseket szorongató kezek és a könnybe lábadt szemek láttán tapinthatóvá vált a fájdalom. A veszprémiek számára nem egy elérhetetlen sztár volt Marian, hanem inkább egy ember, aki köztük élt, hogy aztán hétvégenként érte is szólhassanak a dudák és a dobok az Arénában.
A menet élén a sportoló óriás portréját vitték, és aki meglátta szembejövet az utcán, az megállt egy pillanatra. De tiszteletüket fejezték ki az autóban ülők  és azok is, akik az ablakból nézték. És ez a tisztelet nem csak a sportolónak szólt.  A szervezők joggal lehettek büszkék arra, hogy a felvonulás mentes volt mindennemű bekiabálástól, cigányozástól. A mintegy ötezer ember félre tudta tenni minden nézeteltérését, és  a tömeg némán tüntetett a barbárság ellen.
Az Aréna előtti óriáskivetítőn még egyszer visszatekinthettünk az Óriás legemlékezetesebb pillanataira. És jeges téli szél ide vagy oda, a kívül rekedtek sem mentek haza, a szabadban izgulták végig a másfél órás csatát a világ egyik legjobb csapata ellen.
A szünetben kíváncsiságból visszamentem a Patrióta lokál elé. Fiatal lányok szentképet és gyertyát helyeztek épp a zarándokhelylyé vált utcasarokra. – Hát ti miért nem a meccsen vagytok? – kérdeztem. Félszegen mondták, hogy ők inkább itt lennének, kicsit egyedül akarnak lenni Mariannal. Az egykori beállós csapattársai eközben sorra ünnepelték góljaikat, az ég felé mutatva.
A csapat meseszerűen, a hajrában kiharcolt győzelemmel adózott a csapattárs emléke előtt. Veszprém polgárai, világszínvonalú együttesük mellett, immár csodás megemlékezésükre is büszkék lehetnek.