Óvó remény

Azt hiszem, ez a gondolat megdőlni látszik. Ugyan itt nálunk, a Kárpát-medence aljában egyelőre éhen nem hal senki, de áldozattá minden különösebb ok nélkül bárki válhat és válik.
Az elmúlt időszak brutális eseményei rákényszerítenek, hogy átformáljuk a társadalmi normákról kialakított gondolkodásunkat. Ugyanis a tapasztalat nem áll párhuzamban az elképzeléseinkkel. Azt gondoltuk eddig, hogy az utcán nem szúrnak szíven? De igen, szíven szúrnak. Azt gondoltuk, hogy az emberre nem gyújtják rá a házát? De igen, rágyújtják. Azt gondoltuk, hogy nem lőnek agyon menekülve az égő házból? De igen, agyonlőnek.
Most akkor mit tegyek? Kívánjam azt, hogy a tatárszentgyörgyi tragédia áldozatai olyan alvilági bűnbanda tagjai legyenek, akikkel így számolnak le? Kívánjam azt, hogy a tapasztalatomat írja fölül az elképzelésem?
Egyelőre mindez hiába. Jelenleg ez és ilyen az országunk, ez a mi Európánk. Baka István, korán elhunyt, kortárs költő sora jut az eszembe: „Óv e táj, de nem ment meg magától.”