A Tisza nagykövete

Mi Rakamazon értük utol egy kis faházban, késő este. Feküdt a keskeny gyúrópadon, és egy fehérbe öltözött gyógymasszőr kezelte a lábait. Egyik lábával se cseréltem volna: tele volt vízhólyagokkal. Ahány lábujj, annyi hólyag – azokkal holnap aligha lehet útra kelni.

– Dehogynem – mosolygott Hidvégi Üstös, és az ő szavaiban nem kell kételkedni. Ha ugyanis valaki tudja, hogy mennyit bír el két láb, akkor ő tudja. Több százezer kilométert futott már le eddig, két éve például átfutotta Afrikát – hosszában. Az tizenkétezer kilométer.

Most meg csak kétezer, de azért épp ez is rendesen megviseli az embert. A futás is persze, de ő nemcsak fut, hanem tárgyal is ilyenkor. Minden folyóparti községet, várost felkeres, ahol település- meg intézményvezetőkkel tárgyal, gyerekekkel és környezetvédőkkel beszélget – mindenről, de a legtöbbet azért a Tiszáról.

Szép pálya, felemelő munka, csak ne lenne olyan kutya nehéz. A legtöbb ember nem is igen érti, hogyan lehet naponta ötven kilométert lefutni. Két hónapon át minden áldott nap ötven kilométer…! Még akkor is, ha szabályos kis csapat kíséri. Még akkor is, ha neki csak annyi a dolga, hogy fusson. Hogy nem lehet ebbe például belefásulni?

– Van, mikor az ember teljesen üres fejjel fut, de az én agyam többnyire útközben is forog – mondja. – Általában a következő napot tervezem vagy készülök az esti találkozókra. De gyakran már a következő nagy kalandokon jár az eszem.