Egy elfelejtett történet

Volhínia. Ezzel a címmel készült csaknem tíz évvel ezelőtt megrázó játékfilm a II. világháború idejének vérengzéséről. Az angol cím is beszédes: Hatred, magyarul gyűlölet. A film megrázó jelenetei bemutatják, hogyan tud a gonoszság eluralkodni az embereken. A most megjelent, Lenvirágok a véres mezőkön című könyv is a több mint nyolcvan évvel ezelőtti kelet-európai borzalmakról ír. „A kötet szörnyű cselekedeteket elevenít fel. Kifejezetten embertelen és hátborzongató bűncselekményeket is” – írják a szerzők, hozzátéve, hogy leginkább azt vizsgálták, „a magyar honvédek mikor és miként nyújtottak segítséget a vész elől menekülő lengyel emberek ­számára”. A két szerző – Máthé Áron és Joanna Urbanska – tehát a magyar–lengyel kapcsolatok egy elfelejtett, hazánkban ismeretlen fejezetét mutatja be, nem mellékesen azzal a céllal, hogy tisztelegjen a magyar embermentők emléke előtt. 

Százezer áldozat 

Különös címet kapott a népirtásról és a segítségnyújtásról szóló kötet. – Két dolgot vontunk össze egy költői képben. A lenvirág, amely rövid ideig nyílik, majd eltűnik, a volhí­niai lengyel falvakat szimbolizálja. A lenvirághoz hasonlóan tűntek el pillanatok alatt az egykori kelet-lengyelországi, mai nyugat-ukrajnai lengyel települések. A „véres mezők” utal Timothy Snyder egyik könyvének címére, amely szintén foglalkozik ezzel a térséggel, bár ő más narratívát követ, mint mi – magyarázza meg lapunk kérdésére a címválasztást Máthé Áron. 

A történész hangsúlyozza, hogy ugyan volhíniai mészárlásként ismertek az események, de a történések kiterjedtek Kis-Kelet-Len­gyel­ország területére, valamint más térségekre, köztük a korábbi Galíciára is. Az események csúcspontját az 1943–1944-ben történtek jelentik, de már 1939-től megkezdődött a lengyelek üldözése. Sőt Sztálin már 1938-ban, majd a következő években is borzalmas körülmények között deportált lengyeleket a Szovjetunióból. – Az események jelentős részében népirtás zajlott, az ukrán szélsőséges mozgalom – részben az ukrán lakosság felheccelt csoportjainak segítségével – elüldözte és kiirtotta a lengyel kisebbséget. A lengyel önvédelmi osztagok próbáltak védekezni, néha megtorló akciókat is szerveztek, de ez igen csekély arányú volt az ukránok erőszakos fellépéséhez, a legalább százezer lengyel áldozathoz képest – mondja Máthé. 

– Az ukrán nemzeti mozgalom mindig lengyelellenes volt, és úgy gondolták, hogy a lengyelek nem élhetnek az ukránok ősi földjén, Galíciában. A két nép között nemcsak nyelvi, hanem vallási különbségek is vannak. A térségben a felsőbb rétegek, a földbirtokosok jellemzően lengyelek voltak, a városokban leginkább zsidók és lengyelek éltek, így fogalmazódott meg az a gondolat, hogy az ukrán parasztságot kiszipolyozzák a lengyel urak és a zsidó bérlők – mutat rá a történész. A valóság persze más volt, hiszen a lemészárolt lengyelek éppolyan földműves gazdák voltak, mint a rájuk rontó ukrán szomszédaik. 

Eltérő elbeszélésmódok 

A németek 1941 tavaszán-nyarán ügyesen, burkoltan gyakoroltak nyomást Magyarországra, hogy az önként csatlakozzon a Szovjetunió elleni háborúhoz. Ettől kezdve magyar katonai alakulatok lépték át a határt, és érkeztek meg azokba a térségekbe, ahol az események zajlottak. – A Kárpát-csoport, az abból kiváló Gyorshadtest, majd a létrejövő Megszálló Erők alakulatai, 1944 tavaszától pedig a magyar 1. hadsereg jutott el az ukrán területekre. Ezeknek az alakulatoknak a tagjai találkoztak azzal, hogy az ukránok borzalmas, horrorisztikus módszerekkel felnégyelték, megnyúzták, agyonlőtték, agyonverték a lengyel kisebbséget – fogalmaz Máthé Áron.

A történész szerint a legtöbb magyar honvédnek csak az volt a célja, hogy életben maradjon és hazajusson. Amikor viszontlátták a megcsonkított holttesteket, és szembesültek azzal, hogy a lengyelek segítséget kérnek, akkor védelmükbe vették őket. – Őrizték, biztosabb helyre kísérték az üldözött lengyeleket, fegyvert és élelmet adtak nekik, embermentő tevékenységet folytattak. Emellett megtorló akciókban is részt vettek lengyel alakulatokkal együtt. Mindeközben az ukránokkal is tárgyalásokat folytattak, és több kisebb megállapodást is kötöttek az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) nevű fegyveres erővel, hiszen volt egy közös ellenségük, a Szovjetunió – hangsúlyozza Máthé Áron. 

Habár vannak elszórt utalások a korabeli forrásokban, a magyar segítségnyújtásnak hazánkban nem volt emlékezete az elmúlt évtizedekben. – A lengyel írott forrásokban maradt meg leginkább az, hogy a magyarok segítséget nyújtottak annak a falusi lengyel civil lakosságnak, akikre baltával törtek rá az ukránok az éjszaka közepén. Az ukrán források nehezen hozzáférhetők. A mai emlékezetet illetően az ukránok egészen addig a nagyon túlzó megállapításig is elmennek, hogy az események kapcsán lengyel–ukrán háborúról beszélnek. Igazából a lengyel elbeszélésmód fedi a történeti valóságot, vagyis az, hogy ártatlan emberek tízezreit­ gyilkolták meg brutális módon, és tízezrek menekültek el – mutat rá a NEB elnökhelyettese. 

Lengyelországban manapság is nagy vitákat gerjesztenek az egykori események, hiszen sokaknak élnek még a leszármazottai. Máthé Áron utal egy tavalyi esetre. – Egy emlékművet nem akartak befogadni a lengyelországi önkormányzatok, mert féltek attól, hogy a mostani orosz–ukrán háború idején megtörik azt a tabut, amely szerint az ukránokat nem szabad úgymond „negatív szerepben” feltüntetni. Tehát átpolitizálódott az áldozatok emlékezete. Karol Nawrocki lengyel elnök korábban hazájában a Nemzeti Emlékezet Intézetét vezette, és fontosnak tekinti az egykori vol­híniai események ügyét. Habár 2013 körül volt valamiféle közeledés a két fél között, az ukránok a mai napig nem ismerték el, hogy mik történtek a világháború idején. Hiszen a mai ukrán nemzeteszmének, nemzeti mítosznak egyik szerves része az Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA). Ez az ukránok tragédiája is, hogy nehéz nekik más nemzeti hősöket találni, ráadásul az UPA a szovjetek és kisebb intenzitással a németek ellen is komoly küzdelmet folytatott. A Volhínia című film borzasztó jeleneteiben semmi túlzás nincs, mégis óriási felháborodás volt belőle Kijevben, sőt ott be is tiltották az alkotást – mondja a történész. 

Saját szemszögünkből 

Ha csak a XX. századot tekintjük, akkor megállapíthatjuk, hogy a lengyel–magyar barátság már az első világháború előtt is létezett. Az első világháborúban magyarok harcoltak az osztrák–magyar hadsereg lengyel légiójában. Több ízben magyar muníció mentette meg Lengyelországot, például a varsói csatát döntötte el a hatalmas magyar lőszerszállítmány. A két világháború között is volt lengyel–magyar barátkozás. 1939-ben magyar önkéntesek harcoltak a németek ellen a lengyelek oldalán, majd Magyarország befogadta a lengyel menekülteket. Európában egyedülálló módon lengyel nyelvű közoktatási intézmény működött a világháború alatt Balatonbogláron, valamint több lengyel–magyar titkos tárgyalásra is sor került a közös német és szovjetellenes fellépésről. A lengyelek tudták, hogyha a magyarokhoz fordulnak, akkor segítségre számíthatnak – sorolja Máthé. 
– Ukrajna ma élet-halál harcot vív, nehéz elképzelni, hogy most foglalkozzanak a volhíniai vérengzés ügyével. Az ukránok stadiont neveztek el Roman Suhevicsről, az ukrán szélsőséges nacionalista mozgalom vezetőjéről, utcát a Halicsina – vagyis Galícia SS – hadosztály katonáiról. Ilyen körülmények között nem gondolom, hogy elindulna valamiféle közeledés a vérengzés ügyében – állapítja meg a NEB elnökhelyettese. 

Máthé Áron Bulgakovra hivatkozva azt mondja, hogy ha valaki Istenben nem hisz, akkor legalább azt higgye el, hogy az ördög létezik. – A könyvünk erre bizonyítékot szolgáltat, és kiderül belőle az is, hogy mennyire törékeny mindaz, amit mi civilizációnak gondolunk. Fontos, hogy ne a nagyhatalmak nézőpontjából, hanem a saját szemszögünkből tekintsünk a második világháború történetére, és rávilágítsunk arra, mi volt a magyarok szerepe a megszállt területeken. Beszélnünk kell a kis népek történetéről, mert az a mi történetünk. Módszeresen elhanyagolták korábban, hogy mire lehetünk büszkék. Arról bőven esett szó, hogy mit kell szégyellnünk, de most már szóljunk arról is, hogy mi az, amit felvállalhatunk a magunk mögött hagyott évszázadból.