Az Operaház tetején Muszorgszkij, az egri székesegyházon a remény, a Clark Ádám téren a kilométerkő. Gerencsér Gyula keze munkáját vagy ötven, életre kelt szobor dicséri. Ma már pihen, s elégedetten tekint fordulatos életére.

Nevelőapám, Münnich Ferenc

Ennél szebb munka nincs a világon. Eléd tesznek egy hat köbméteres kődarabot, aztán tessék, találd meg benne az életet. Mert az élet benne van, csak ki kell szabadítani. Lehet, hogy más szerint utálatos, zajos munka az ilyesmi. Lehet, de nekem az nem zaj, dehogy. Amikor az unokáim feljönnek, bevallom, néha idegesít a zsinatolásuk, inkább kiülök az erkélyre, s magamra húzom az ajtót. Nem, dehogy, félre ne értse, szeretem én őket, nagyon is. Csak, tudja, hogy van az, ilyen korban az ember nyugalomra vágyik. De a kő az más. A kőnek csengése van. Csilingel a hangja. Azt egy életen át nem lehet megunni.
Négyen béreltünk egy műtermet a Százados úton, egy hússzor hu-szonöt méterest. A szobrászok meg hozták a gipszből formázott alkotásaikat, hogy faragjuk ki. Mert nekik nehéz a kalapács. Bejön egyszer például a műterembe Borsos Miklós. Őt igen szerettem, nagy művésznek tartom holta után is. Azt mondja, ne nevessem ki, de most a semmit kellene kifaragnom. Hogy mit? Hát a semmit. De akkor már ő is nevetett. Egy nagy nullát. Oda a Clark Ádám térre, az Alagút elé. Vagy a Blaha Lujza téren a Nemzeti helyén a kétarcú színészszobor. Én faragtam a szomorú színészt.
Voltak még ennél is szebb feladataim. Amikor újraformáztam egy-egy szobrot. Azt, amit már megevett az idő. Első munkáim közé tartozott az Operaház tetején a zenészszobrok restaurálása. Kettőt kaptam közülük, Muszorgszkijt és Glinkát. Először kiöntöttem gipszből a hiányzó darabokat, aztán újrafaragtam az egészet. Milyen gyönyörű munkáim voltak! Mutatok fényképeket, jó? Ez itt az egri székesegyház teteje. A remény allegó-riája. Hét méter magas szobor. Nem is gondolná, ugye? Ez meg? Ez egy oroszlán. Talicskán tolták, mert már darabjaira esett. Legalább ötven szobrot újítottam meg szerte az országban. Egyszer még Amerikába is eljutottam. A Los Angeles-i repülőtéren szétverték az egyik fekete polgármester szobrát, azt kellett újraformáznom. Volt ott egy ismerősöm, az ajánlott engem.
Azt kérdezi, miért nem inkább saját szobrokat faragtam? Van olyan is, de csak egy. Az oroszlános kút a Vörösmarty téren. De nem sajnálom, higgye el. Van az országban hatszáz szobrász, munkája meg tíznek. Ha nagyon akartam volna, lehettem volna a hatszázegyedik. Egyszer próbálkoztam a Képzőművészeti Főiskolával, de nem vettek fel. Pedig lett volna hátszelem, de úgy nem akartam. Hogy ki tolt volna? Jól van, megmondom. Münnich Ferenc. Nem szégyellem, nem is dicsekszem vele. Az élet hozta így.
Most miért kerekíti a szemét? Sora van ennek, ha már belekezdtem, elmesélem. Tizenkét éves voltam, Hűvösvölgyben laktam, az elhagyott gyerekek táborában. Miként kerültem oda? Arról majd később. Elég az hozzá, hogy egyik nap szól a nevelőm, hogy megérkeztek a szüleid. Mondom neki, ez rossz vicc, nekem nincsen apám, se anyám, ahogy a költő mondaná. Menjek csak, mert itt vannak. Hát ott állt egy bácsi, mellette egy néni, rendőregyenruhában. Azt mondták, szólítsam őket papának meg mamának. Mondtam, hogy nem. De, mert ők engem most örökbe fogadnak. El is vittek egyből a rendőrszövetkezet áruházába, mondták, válasszak, amit akarok. Én meg választottam mindenfélét találomra. Ők kifizették az egészet, ráadásul adtak még öt forintot, aztán mehettem vissza a táborba. Ennyi volt az örökbefogadásuk. Akkoriban a kommunisták között elterjedt a jelszó: mentsük meg az árva gyerekeket. Rákosi egy ikerpárt fogadott örökbe, Rajk egy kislányt. Münnichnek meg én jutottam. Később néha még felmentem hozzá, adott egy kis pénzt, beszélgettünk pár mondatot, aztán kész.
Azt kérdezte, hogyan kerültem az elhagyott gyerekek közé? Hát úgy, hogy én is az voltam. Apámat sosem láttam. Igen, szerelemgyerek vagyok, így is lehet mondani. Anyám, aki Horthy egyik tábornokának háztartását vezette, négyéves koráig tartott maga mellett, aztán beadott a kamaraerdei nevelőintézetbe. 1944-ben, amikor meghalt, odajött hozzám vitéz Gergely Konrád igazgató, és azt mondta, mostantól kezdve Gerencsér Gyula a ne-ved. Mert addig Heidl Gyula voltam. Hogy miért éppen Gerencsér lettem? Sohasem tudtam meg. Amikor elkezdték bombázni Budapestet, azokat a gyerekeket, akiknek voltak szüleik, hazaengedték, bennünket pedig feltettek egy szekérre, behoztak a Belvárosba, és szélnek eresztettek. Mi pedig csatangoltunk az utcán. Igazi csibészekké váltunk. Igen, jól mondja, mint a Valahol Európában című filmben. Néhány társam szerepel is benne.
Fél év múltán szedett össze bennünket Sztehlo Gábor evangélikus lelkész. Tudom, hogy az evangélikusoknak nincsenek szentjeik, de ő mégiscsak az. Egy szent. Látta a Gaudiopolis című filmet? Nem? Nézze meg, ha lehetősége adódik rá. Ez az ő gyermekmentő munkájáról szól. Én is elmondom benne az élményeimet. Ahogy a Magdolna utcában egy védett házba kerültem, aztán a háború után ki a Hűvösvölgybe, ahol Weiss Manfréd adományozott egy telket számunkra, s éltünk a gyermekköztársaságunkban.
Amikor felnőttem, először tisztképzőbe jelentkeztem, de az nem tetszett, egy év múltán otthagytam, inkább elszegődtem a Százados úti művésztelepre a szobrászok mellé, lestem a szakmát. Formázni mindig is szerettem, négyévesen már megcsináltam gipszből a magyar címert. Végül restaurátor és szobrászformázó lettem. A többit már tudja…
Nem, mostanában már nem dolgozom, legfeljebb elvétve. Az az igazság, elapadtak a munkáim, meg hát 74 évesen mit akarjak még? Jó életem volt, azt csináltam, amit szerettem. Kell ennél több?

Kövess minket a legfrissebb sportos trendekért és inspirációkért a Facebookon is.