Kutyaposta

Tisztelt Szerkesztőség!
Két hónaposan kaptam: váratlanul az ölembe rakták a nyugdíjas-búcsúztatómon, tudván, hogy hamarosan vidékre költözöm, egy kertes parasztházba. Kutyám soha nem volt addig még. Együtt indultunk neki az új életnek, új vidékre, új lakásba, merőben más életfeltételek közé.
Eleinte kétségbeesve, néha már sírva vettem tudomásul, hogy millió dolgomra és intéznivalómra csak két kezem van, s ebből egy mindig az övé kellett hogy legyen. Nem volt könnyű időszak. Aztán mégis csak összeszoktunk, s bár nagy kertem van, magam mellé vettem a lakásba, vállalva az ezzel járó összes komplikációt.
Szükségem volt a közelségére: egyedül élek.
Nem azt kaptam tőle, amit vártam. Sokkal-sokkal többet!
Ma már szavak nélkül, mozdulatokból és pillantásokból is értjük egymást. Nem tanítottam semmiféle "produkcióra", amit tesz, az természetes intelligenciájából ered. Kertem ugyanúgy az Ő birodalma is, nincs korlát, nincs tiltott terület. Tiszteletben tartja, mert érzi, tudja, ez nekem fontos. Szép a kertem. Szép a kertünk.
Ő tanított meg arra, hogy szidni, véleményt mondani lehet, de haragot tartani nem szabad! Egy-egy összezörrenésünk után kikényszeríti viselkedésével a bűvös, simogatással kísért mondatot: "Jól van, már nem haragszom." Nekem is így a jobb, miért ne tenném meg? Attól Ő még memorizálja tettének helytelenségét.
Hálás vagyok neki, mert úgy tud megnevettetni, hogy könnyes lesz a szemem. Szeretünk együtt nevetni. Nélküle önmagam és talán mások számára is kevesebb lennék.
Hiszem, hogy egyetlen más élőlény sem alkalmasabb arra, hogy sok, testi és lelki válságban szenvedő embertársunknak támasza és segítője legyen. Természetesen csak akkor, ha erre a megfelelő nyitottság és a kölcsönös tisztelet megadatik.
És néhány szót a kutya-ember kapcsolat árnyékos oldaláról is. Mi, emberek, túlságosan következetlenek, gyarlók, sok esetben kegyetlenek vagyunk. Az hiányzik belőlünk leginkább, ami nekik bőséggel és kifogyhatatlanul megadatott: a szeretet. Jó volna hinni, hogy egyszer majd ők szelídítenek bennünket magukhoz, és tudom, jobban vállalnák értünk a felelősséget, mint ahogy azt mi teszszük - vagyis hogy egyre inkább nem tesszük... Ők erre bármikor képesek lennének. Akár az életük árán is.
Végezetül. Bogi kutyám most kilenc és fél éves. Kivételes tulajdonságokkal nem rendelkezik. 25-30 kg körüli, éjfekete keverék szuka. Bársonyos, tömör szőrén kívül semmi különösebben tetszetős nincs rajta. Pofája már őszül, és kissé kövérkés is. Amit kaptam és tanultam Tőle - vagy inkább tanultunk egymástól -, azt senki és semmi nem pótolhatja.
Örülök, hogy mindezt elmondhattuk:
Halász Józsefné, 64 éves nyugdíjas, és Bogi kutyája, Mátraszele

*

Ugye, milyen helyes? Ugye, milyen helyesek lehetnek Ők ketten abban a mátraszelei kis házban, ahogy vigyázzák, szeretik egymást? Halász néni, lám, Bogitól megtanulta már, mennyire más az a lény, aki vele él - nemcsak a lakásában, hanem a szívében is -, mint amelyik kikötve, a holdat ugatja. Hiszen Bogi pontosan érti, ha gazdája boldog, és azt is, ha szomorú, látja rajta - talán előbb is, mint Ő -, ha beteg, és ha bajban van, sem fordul el Tőle.
Igen, azt hiszem, a kutya lett az ember jobbik énje.