Kutyaposta

"Kilencéves spánielünk nagyon féltékeny minden kisgyerekre. De olyannyira az, hogy ha egy vendég gyerek jön hozzánk, egész idő alatt ugatja, s ha netán még fel is veszem a kicsit, vagy lehajolok hozzá, hogy megsimogassam, szabályosan félretaszigálja, dühödten morogva. Ugyan soha nem harapja meg őket, de persze a kicsik nagyon megijednek. Ennek az lehet az oka, hogy a kutya nálunk "gyereksorban" van, velünk él, nagyon szeretjük. Azonban a lányom kisbabát vár. És bár nem velünk laknak, természetesen sokat lesz együtt a család. Már előre rettegek a jelenetektől, s persze a baba biztonságát is féltem. Mit tehetnénk, hogyan próbáljuk uralni a helyzetet?"

A féltékenység - mint minden más emberi tulajdonság - ugyanúgy jelen van a kutyákban is, mint bennünk. Hajlamosak vagyunk ugyan ezt nem észrevenni vagy nem komolyan venni; de az evőtáljára, a játékaira, a Saját Helyére a kutya pontosan olyan féltékeny, mint mi a nekünk legkedvesebb tárgyakra, társakra. Különösen féltékeny lehet a szeretett gazda miatt; nemcsak azt nézi rossz szemmel, ha az "embere" másik kutyát simogat, de azt is, ha valaki túl bizalmasan közeleg hozzá. Ilyenkor a féltékenység mellett a féltés is megjelenik, s akár támadásra is sarkallhatja.
Egy további momentum: a kutya féltékenyen őrzi a falkájában kialakult sorrendet is: pontosan tudja, hol a helye a családban, s ezt a pozícióját nem adja fel. És olykor éppen ez okozza a legkomolyabb gondokat: az emberek hajlamosak ezt sem komolyan venni - az mégiscsak az új feleségem, gondolják, vagy az mégiscsak a most született gyerekünk -, miközben a kutya egy újonnan a családba kerülő valakit automatikusan a legutolsó helyre, tehát maga mögé sorol. (Ez egyébként elég mókás összevetés lehetne - már annak, akinek van érzéke az ilyesmihez -: megfigyelni, vajon a kutyája hová helyezi magát a családi rangsorban...)
A harmadik probléma, amit jelzett, hogy spánieljük - aki fiatalnak már nem mondható - nem szereti a gyerekeket. Hogy mi történt ez ügyben, nem részletezi, az is lehet, hogy semmi, csak mondjuk a kutyájuk egyszer megijedt a gyerekek túlzott reakcióitól, a gyors és kiszámíthatatlan mozdulataitól, de az is lehet, hogy vannak bizonyos rossz tapasztalatai. (A legtöbb harapás, mondja a statisztika, a gyerekeket éri, mégpedig a saját gyereket!)
Vagyis erre a szituációra nyugodtan mondhatjuk, hogy halmozottan hátrányos... Féltékeny, gyerekeket nem szerető, öregedő, de egészen eddig stabil pozícióval rendelkező kutya kap majd egy újabb "falkatársat".
Ezzel együtt két okom is van, amiért mégis megnyugtatnám. Az egyik, hogy Ön máris felismerte a lehetséges veszélyt, tehát odafigyel majd az unoka és a spániel jövendő közös életére. Ez már önmagában is fél siker. Biztos vagyok abban, hogy tudja: nem csökkentheti eddigi szeretetmennyiségét spánieljével szemben, hiszen pontosan az új jövevény "túlszeretése" okozhatna bajt.
A másik, hogy azért még hosszú ideig nem eszik olyan forrón ezt a kását. A kisbaba egy darabig még nem egy "üldözendő" gyereket, hanem egy síró-gőgicsélő pólyát jelent majd. Abban kellene segíteni kutyájuknak, hogy ezt a pólyát - és persze a beltartalmát is - átvizsgálva, megszagolgatva szokjon hozzá az új jövevényhez, mégpedig, ha lehet, úgy, hogy ezeket a találkozásokat kössük össze valami számára kedves pillanattal, mondjuk egy-egy finom falattal.
Mert a féltékenység mellett a megvesztegethetőség is, bizony emberi/kutyai tulajdonság.