Vadkacsa totyog az udvaron

Tiszavasvár mellett, Szorgalmatoson lassan több a vadkacsa, mint a házi. Itt már senki se lepődik meg, ha a feje fölött népes récecsapat húz el, és a vadászszenvedély se tör ki senkin, ha az árokparton tollászkodó vadkacsákat lát. Mert tudják, hogy csak félig vadak, gazdája van mindnek.

Házunk tájaBalogh Géza2005. 02. 11. péntek2005. 02. 11.
Vadkacsa totyog az udvaron

A legnagyobb "vadgacsizó" Szabó Zoltán. Meg se kell kérdezni, merre lakik. Elég, ha megállunk a templom előtt, és fülelünk: azonnal meghallani a zenebonát, a nagy hápogást. A falu közismert szobafestője gyermekkora óta szenvedélyes madarász, némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy uhun és réti sason kívül minden madárral foglalkozott már. De a legjobban azért a tőkés récékhez ért.
A vadkacsák az idegent óvatosan megkerülik, de a gazda hívó szavának képtelenek ellenállni. Odatotyognak hozzá, és várják az élelmet, a búzával kevert kukoricát.
- Ma már kaptatok! - hessegeti el őket nevetve Szabó Zoltán, majd felénk fordul, s azt mondja, megennék ezek az isten összes terményét. Hetente több mint háromezer forintra kapnak szemest, s ha nem lenne a kert, ahol csipegethetnek, jóval több is elfogyna.
Az is igaz viszont, hogy a család nem csak rucákkal foglalkozik. Vendéglátónk szenvedélyes galambász, ráadásul évente mintegy ötven fácánt meg vagy harminc dísztyúkot is felnevel. Így aztán nem csoda, ha fogy a tengeri! De megvan azért a haszna is ennek: ők nemigen fanyalodnak a bontott csirkére.
Évente átlagosan nyolcvan-kilencven vadrécét nevelnek fel. Egy részüket eladják, még a Dunántúlra is vittek tőlük tojókat. Másik részük pedig - mit szépítsük - a tepsiben végzi, a telet általában csak három gácsér és hat tojó vészeli át. De azok ilyentájt már javában szerelmeskednek. Március elejére a tojó a kert valamelyik csendes zugában elkészíti a fészket. Általában tízet tojik, a legtöbbször kikél mind. Egy hónap múlva már ott kergetőznek az anyjuk mellett a fűben az apróságok. S ha jó az idő, egy másik költés is jöhet. Igaz, ekkor már szűkösnek bizonyul a kert, az udvar, mert ha jó az idő, a fácánok is nagyobb kedvvel tojnak.
{p}
- Néha negyvenet is fejenként - állunk meg egy nagyobb, szobányi méretű, hálóval fedett röptető előtt.
Bent a két legöregebb fácán, egy tyúk meg egy kakas, tulajdonképpen a kint bóklászó fácánok nagyanyja, nagyapja. Meg néhány gyöngytyúk is, ám ők, bármennyire is pompás a húsuk, mellékszereplők e portán. Le kell takarni a ketrecet, mert különben elrepülnek. A kacsák hiába vadak, sokkal szelídebbek a gyöngyösnél, tán akkor se mennének el, ha nem csípnék le kicsi korukban az egyik szárnyvégüket. Egyik-másik azonban így is szárnyra kél, de szinte mindig visszajön.
Szabóék valamikor a nyolcvanas évek elején építkeztek ide, majd a szomszédban megvettek egy öreg házat, aztán összenyitották a két portát. Gondolkodóba estek: mihez kezdjenek a kettős kerttel? Nem nagy, három-négyszáz négyszögöl, de arra kevés, hogy mondjuk kukoricatermesztést folytassanak benne. Arra meg nagy, hogy csupán krumplit vagy zöldséget termesszenek, hiszen itt azokból pénzt csinálni lehetetlen. Ekkor döntöttek a vadkacsák mellett.
- Meg a galambok mellett! - teszi hozzá Szabó Zoltán, aki ha akarná, se tudná letagadni a galambászmúltját.
A portán nézelődve kezünkbe akad egy régi oklevél, amely azt tudatja, hogy 1978-ban Szabó Zoltán a tiszavasvári egyesületi versenyen angolszarka galambjával kiváló címet szerzett. Annak harminc éve már, de egy-egy különösen jól sikerült galambjának ugyanúgy örül ma is, mint tizennégy-tizenöt évesen. Gyakran örülhet, hiszen több mint kétszáz begyes kering most is a háza körül, s ha nem is jár kiállításra velük, a palaszürke postásai Alföld-szerte ismertek. Lassan fácánjait, vadkacsáit is megismerik.

Ezek is érdekelhetnek