Vadkacsa totyog az udvaron

A legnagyobb "vadgacsizó" Szabó Zoltán. Meg se kell kérdezni, merre lakik. Elég, ha megállunk a templom előtt, és fülelünk: azonnal meghallani a zenebonát, a nagy hápogást. A falu közismert szobafestője gyermekkora óta szenvedélyes madarász, némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy uhun és réti sason kívül minden madárral foglalkozott már. De a legjobban azért a tőkés récékhez ért.
A vadkacsák az idegent óvatosan megkerülik, de a gazda hívó szavának képtelenek ellenállni. Odatotyognak hozzá, és várják az élelmet, a búzával kevert kukoricát.
- Ma már kaptatok! - hessegeti el őket nevetve Szabó Zoltán, majd felénk fordul, s azt mondja, megennék ezek az isten összes terményét. Hetente több mint háromezer forintra kapnak szemest, s ha nem lenne a kert, ahol csipegethetnek, jóval több is elfogyna.
Az is igaz viszont, hogy a család nem csak rucákkal foglalkozik. Vendéglátónk szenvedélyes galambász, ráadásul évente mintegy ötven fácánt meg vagy harminc dísztyúkot is felnevel. Így aztán nem csoda, ha fogy a tengeri! De megvan azért a haszna is ennek: ők nemigen fanyalodnak a bontott csirkére.
Évente átlagosan nyolcvan-kilencven vadrécét nevelnek fel. Egy részüket eladják, még a Dunántúlra is vittek tőlük tojókat. Másik részük pedig - mit szépítsük - a tepsiben végzi, a telet általában csak három gácsér és hat tojó vészeli át. De azok ilyentájt már javában szerelmeskednek. Március elejére a tojó a kert valamelyik csendes zugában elkészíti a fészket. Általában tízet tojik, a legtöbbször kikél mind. Egy hónap múlva már ott kergetőznek az anyjuk mellett a fűben az apróságok. S ha jó az idő, egy másik költés is jöhet. Igaz, ekkor már szűkösnek bizonyul a kert, az udvar, mert ha jó az idő, a fácánok is nagyobb kedvvel tojnak.
{p}
- Néha negyvenet is fejenként - állunk meg egy nagyobb, szobányi méretű, hálóval fedett röptető előtt.
Bent a két legöregebb fácán, egy tyúk meg egy kakas, tulajdonképpen a kint bóklászó fácánok nagyanyja, nagyapja. Meg néhány gyöngytyúk is, ám ők, bármennyire is pompás a húsuk, mellékszereplők e portán. Le kell takarni a ketrecet, mert különben elrepülnek. A kacsák hiába vadak, sokkal szelídebbek a gyöngyösnél, tán akkor se mennének el, ha nem csípnék le kicsi korukban az egyik szárnyvégüket. Egyik-másik azonban így is szárnyra kél, de szinte mindig visszajön.
Szabóék valamikor a nyolcvanas évek elején építkeztek ide, majd a szomszédban megvettek egy öreg házat, aztán összenyitották a két portát. Gondolkodóba estek: mihez kezdjenek a kettős kerttel? Nem nagy, három-négyszáz négyszögöl, de arra kevés, hogy mondjuk kukoricatermesztést folytassanak benne. Arra meg nagy, hogy csupán krumplit vagy zöldséget termesszenek, hiszen itt azokból pénzt csinálni lehetetlen. Ekkor döntöttek a vadkacsák mellett.
- Meg a galambok mellett! - teszi hozzá Szabó Zoltán, aki ha akarná, se tudná letagadni a galambászmúltját.
A portán nézelődve kezünkbe akad egy régi oklevél, amely azt tudatja, hogy 1978-ban Szabó Zoltán a tiszavasvári egyesületi versenyen angolszarka galambjával kiváló címet szerzett. Annak harminc éve már, de egy-egy különösen jól sikerült galambjának ugyanúgy örül ma is, mint tizennégy-tizenöt évesen. Gyakran örülhet, hiszen több mint kétszáz begyes kering most is a háza körül, s ha nem is jár kiállításra velük, a palaszürke postásai Alföld-szerte ismertek. Lassan fácánjait, vadkacsáit is megismerik.