Kutyaposta

Mátraszeléről, a Tóvég utcából Sándor Csilla küldte el hozzánk Rexi kutya történetét. Ismerjék meg Önök is!

Házunk tájaSzücs Gábor2005. 04. 22. péntek2005. 04. 22.
Kutyaposta

"Sok évvel ezelőtt születtem Mátraszelén, egy erdő alatti kis házikóban, göndör fekete szőrű spániel-tacskó keverék kiskutyaként. Gazdám és gazdasszonyom (akik már a hetven felé közeledtek) úgy gondolták, anyukám már idős, és én jó leszek utódjának, addig meg betanít a ház őrzésére. Sajnos hamar el kellett válnunk, a lábán daganat nőtt, gyógyíthatatlan volt... Eleinte kerestem őt, szokatlan volt az udvar nélküle, de ahogy nőttem, rájöttem: a házőrzés most már csak az én feladatom.
Azt szerettem legjobban, ha a gazdám a műhelyben dolgozott, mert oda nekem is bejárásom volt. Ötéves voltam, amikor a gazdi beteg lett. Sokszor elhagyott, ilyenkor egy nagy autóval szállították kezelésekre, és aztán egyszer már nem jött vissza. Heteken át kerestem a műhelyben, be-benéztem a házba, de csak egyre gyengülő illatát éreztem...Gazdasszonyom továbbra is jól bánt velem, bár férje elvesztését soha nem tudta feldolgozni. Menye és unokája jártak hozzánk segíteni, hamarosan ők is teljes jogú családtagok lettek.
Gazdim elvesztése után egy évvel gazdasszonyom is elhagyott. Magam maradtam a ház udvarán. Két éjszaka sírtam. A harmadik napon a gazdasszony menye nyakörvet tett rám, és útnak indultunk... Féltem.
Aztán megérkeztünk egy házhoz, ahol az unoka várt rám és azt mondta: "Rexike, ez az új otthonod." Eleinte mindig nyakörvet tettek rám, ilyenkor megint féltem: hova megyünk, visszajövünk-e még? De mindig visszajöttünk.
Most már hat éve élek velük, új otthonomban. A gazdasszony menyét választottam igazi gazdámnak, az unokája lett a kis gazdi. Ezt a gazdimat már nagyon őrzöm, el ne hagyjon engem, a kis gazdimnak pedig (aki mindennap megsimogat és elmondja, mennyire szeret) szememmel jelzem: hűséges leszek hozzá örökké."
Ennyi volt Rexi barátunk sorsa és története. S ahogyan azt mi, emberek is megtapasztalhattuk: sokszor szomorú, de néha vidám is az élet...
Befejezésül azt kérdi Rexi gazdája, hogy vajon a kutya elfelejti-e az előző gazdáját és az előző lakóhelyét, vagy esetleg emlékezik még valamire, megőrzi talán a szagokat, az emlékképeket?
Nemcsak a Kutyapostás, hanem a nálánál sokkalta avatottabb "kutyaprofesszorok" is úgy gondolják, a kutya képességei nagyjából megfelelnek egy körülbelül hároméves gyerek képességeinek. És ez igaz szellemi és fizikai korlátaira egyaránt. A különbség talán csak annyi, hogy a kutya egész életében "hároméves" marad, vagyis élete során mindvégig igényli a törődést, miközben a gyerek felnő, és kirepül a szülői házból. (És az is igaz, hogy a kutya mindvégig ez a szerethető kisgyerek marad, miközben az embergyerek, Shakespeare szavaival, a "szokott pimasszá" cseperedik...)
Vajon elfelejtette-e Rexi előző gazdáját, előző életét? - kérdi tőlem, kedves Csilla. Azt hiszem, igen. És jól kapiskálja, amikor levelében, Rexi nevében úgy fogalmaz: "egyre gyengülő illatát éreztem". Ha az biztos, hogy a kutya az orrával lát - márpedig biztos -, akkor az is könnyen belátható, hogy valószínűleg az orrával emlékezik. A kutya szagmemóriája elképesztően fejlett. A magyarázat egyszerű: az embernek átlagosan ötmillió szaglósejtje van, a kutyának 120-220 millió. Ezekkel emlékezik aztán mindenre és mindaddig, amíg az "egyre gyengülő illatot", a régi otthon illatát, életének e bús fejezetét új életének új szagai felül nem írják...

Ezek is érdekelhetnek