Idősebbek is törpézhetnek

Korántsem törvényszerű, hogy a horgászatot már gyermekkorban el kell kezdeni. Sőt, tapasztalataim szerint a szülők által víz mellé kényszerített gyerek a legritkábban lesz a természet barátja. Én például majdnem harminc voltam, mikor megvettem az első botomat Pristyák Jóska bácsi, a legendás szabolcsi szerkesztő és horgász szakíró jóvoltából. Az első igazi nagy halamat is neki köszönhetem. Nyár volt, Szatmárban kóboroltunk, s megszomjazott az öreg. Nem volt nagy kunszt barátot lelni. Dél körül már az egyik tornácon söröztünk. Pontosabban én csak nyeltem, mert az autót is el kellett valakinek vezetni. Túristvándiban, a vízimalom közelében ejtőztünk, unalmamban leballagtam a malomgödörhöz. Csend volt, csak a túlparton horgászott egy rég tolószékbe kényszerült ismerősöm. Fojtott, párás meleg volt, a partszélen rabolt a balin. Én legalábbis annak láttam.
Felloholtam a kocsihoz a botért, és hamarosan vadul villantóztam. Akkor nem voltak még a mai csodavoblerek, csak pár ezüst- meg bronzszínű támolygó kanál. Azokat váltogattam. Persze semmi se történt, és hamarosan már csak ímmel-ámmal hajigáltam. Majd úgy sem. Nekiálltam fürdeni, de ekkor a partszélen, a vízitökök előtt megint rabolt a balin. Kézbe vettem hát ismét a botot, s a következő rablásra rádobtam. Alig ért vizet a sárga kanál, azonnal nyúlni kezdett a zsinór, s kirepült a vízből egy gyönyörű, vaskos csuka. Fogalmam sem volt, hogy mit kéne tenni. Hiszen szákot nem hoztam, a parttól meg vagy húsz méterre álltam. Kínomban kiordítottam a partra a tolószékes cimborának: - Pista, segíts! - Az visszaordított: - Gézám, hogy'!? Sántán?
De azért a hal meglett, kis híján négy kilót nyomott. Rettentő büszke voltam persze, s azt hittem, enyém a világ. Hogy most már csak nagyobb halak jönnek. Nem jöttek. Legalábbis csukából nem. Azóta is - negyed százada - az a négykilós a rekordom, amit másfél éves gyakorlás után akasztottam. Tehát azt mondom: sohasem késő.
Még a Kiskunságban sem, ahol látszólag oly kevés a víz. Igaz, a Homokhátság közepe, mondjuk a Bugaci-puszta tényleg nem a horgászok eldorádója. De ha alaposan körülnézünk, harminc-negyven kilométeres távolságokban első osztályú helyeket találunk. Az igazi nagy vizek kedvéért másutt sem kell kevesebbet menni. A legjobbak természetesen a Duna meg a Tisza. Május legelején volt szerencsém eltölteni pár napot Baján, a hivatali teendőim ellátása után loholtam a Sugovicára, keszegezni. Másfél óra múltán felálltam, mert megfogtam az engedélyezett mennyiséget. Dévérek, kárászok, karikakeszegek... - minden második úsztatásra. Barátaim kivittek a Nagy-Dunára is, de az már nemigen tetszett. Túl nagy volt nekem, rideg. Szerencsére áradt, így elmaradt a csónakos túra. Pedig a cimborák azt mondják, a benti zátonyokon annyi a süllő, a balin, hogy számolni is elég. Helyette megálltam Császártöltésnél a Dunavölgyi-főcsatorna, majd Tassnál a Kiskunsági-főcsatorna mellett. Az előbbi helyen egy idős sváb borosgazda törpeharcsázott, az utóbbinál pedig nyolcadikosforma legénykék keszegeztek. Az öregúr gilisztával fenekezett, volt már vagy harminc bikafejű törpe nála, a sihederek meg a félkilós kárászokat aprították. Igaz, egyik sem nemes hal, de higgyék el, a törpézés, a keszegezés se utolsó!