Talpán izzad a kutya

Ezt az egyensúlyt az egészséges állatok abban a külső hőmérsékleti zónában tudják legkönnyebben fenntartani, amelyben jól érzik magukat, és ha más tényező nem akadályozza őket, akkor genetikai képességeik szerint termelnek. Ez a hőmérsékleti zóna felnőtt állatok esetében - állatfajtól függően - 12-18-20 Celsius-fok körüli.
Látható, hogy a mi éghajlatunk alatt ezek az értékek nyáron eléggé ritkák, a felső értékeket jóval meghaladó hőmérséklet a jellemző. Még sincs baj addig, amíg az állat környezetében a levegő hőmérséklete alacsonyabb, mint saját bőrének hőmérséklete, hiszen ilyenkor még "működik" a hőáramlásos szabályozás, tehát a test felszínén lévő melegebb levegőréteg felszáll, magával viszi a hőenergiát. A fizikai hőszabályozás a vezetés útján történő hőleadás is, amikor a szervezet hideg felülettel érintkezik, illetve a párologtatásos hőleadás, amikor a víz folyékony halmazállapotából légneművé alakul, mert ez hőelvonással jár. Ez utóbbi mértéke függ a testfelület nagyságától, a levegő páratartalmától, a légmozgás erősségétől és attól is, hogy az állat egyáltalán tud-e izzadni. A ló például igen jól izzad, a szarvasmarha viszonylag jól izzad, a juh és a kecske izzadságmirigyei csak szakaszosan működnek, a kutya és a macska csak a talpbőrén át izzad, a sertés pedig nem tud izzadni, mert vannak ugyan verejtékmirigyei, de azok nem működnek. A nem izzadós állatok felesleges hőjüktől lihegéssel szabadulnak meg, ilyen például a sertés, a kutya és a baromfi. Az állat komfortérzetének hiányát ekkor már viselkedésváltozással és a termelés csökkenésével jelzi.  A nagy melegre minden állatfaj hasonlóképpen reagál: kevés mozgással, sok fekvéssel, nedves felületek keresésével, étvágycsökkenéssel, csapzott szőrrel, illetve tollal, lihegéssel, gyakoribb vizeletürítéssel, több vízfogyasztással és szaporodásbiológiai zavarokkal. A szükségesnél lényegesen magasabb külső hőmérséklet a tenyészállatokat jobban megviseli, mint a növendékeket, különösen érzékenyek rá az intenzív fajták. A nehézvemhes, öreg, elhízott, beteg szívű- és légzőszervű állatok még veszélyeztetettebbek.
A hosszabban tartó, viszonylag állandó magas hőmérsékletnél is veszélyesebbek a hirtelen melegfrontok, melyek érkezését az állatok akár egy-két nappal korábban jelzik. Ilyenkor nő a pulzus- és légzésszám, fokozódik az ingerlékenység (nehezebben kezelhetők, sertésnél gyakoribbak a kimarások, tojóházakban a kannibalizmus), nő a gyulladásos hajlam, és bizonyos fertőző betegségek is gyakoribbak (sertésorbánc, baromfikolera).Amikor a fizikai hőszabályozás már elégtelen (kritikus a külső hőmérséklet és a páratartalom), életbe lép a kémiai hőszabályozás, amely idegi-hormonális irányítás alatti élettani folyamatokból áll. Ha az utóbbi sem elég a magas hőmérséklet és páratartalom "kivédésére", az állat a hőpangás, majd a hőguta állapotába kerül. Ilyenkor a tünetek már aggasztóak: az állat tekintete ijedt, a környezet ingereire nem reagál, a bőr és a kötőhártya erei erősen kitágulnak, egyes fajok egyedei között gyakori az öklendezés, a hányás, a légzés nehezített, a pulzus igen szapora, gyakori a savós-véres orrfolyás, a nehézvemhes állatok elvetélhetnek, a belső hőmérséklet feltűnően magas. Az elhullást gyakran görcsök és tudatvesztés előzik meg.
Hogyan segíthetünk? Következő cikkünkben ezzel foglalkozunk.