Vakondbűn, vakonderény

Valamennyire érthető, ha akadnak, akik ásót, kapát ragadnak a halmok láttán, és mérgükben menten lekaszabolnák a turkáló bajkeverőt - már ha olyan könnyű lenne nyakon csípni. Csakhogy a többnyire ébenfekete, bársonyos bundájú, rózsaszínű talpú kisemlős elővigyázatos, és csak elvétve, rövid ideig mutatkozik a szabad levegőn, ráadásul védett állat, irtása tilos.
Nem marad más hátra, mint az, hogy elriasszuk kertünkből a hívatlan vendéget. Nagyanyáink jól bevált módszereinek egyike az, ha a vakond járatait megrakjuk kenőszappanos oldatban megfőzött dióval: a tapasztalatok szerint ennek illatától irtózik leginkább. Sokan esküsznek a felaprózott egresgallyra, amelyet trágyával keverve beásnak a palántaágyak, virágsorok alá, hogy a betolakodó hosszú időre elkerülje a kertet. Mivel a kis állat a terpentin szagától szintén borzad, elmenekül, ha az alagútjába lyukat fúrunk, és terpentinnel átitatott rongyot dugunk a járatba. A vakond többnyire naponta háromszor - kora reggel, délben és este - fut oda és vissza az alagút főfolyosóján, ha azt megtaláltuk, néhány órai türelmes várakozás árán megfoghatjuk a garázdát. Akinek van ideje kivárni, hogy serénykedése közben találja a kellemetlenkedő állatkát, ásóval könnyűszerrel kifordíthatja a földből. E művelet végzése előtt tanácsos azonban készenlétbe helyezni egy vödröt, mert a turkáló pillanatok alatt képes visszaásni magát a földbe. Vödörben vigyük el messzire, lehetőleg a természetes életterébe, például valahova egy távoli erdei tisztásra, rétre, legelőre, ahonnan nem térhet vissza a kertünkbe.
Mielőtt azonban a vakond elriasztásán törnénk a fejünket, mérlegre kell tennünk hasznát is, mivel étlapján számos nehezen irtható talajlakó kártevő is szerepel. Föld alatti járataiban - a keletkező földfölösleget az állat kitolja a felszínre, ezek alkotják a jellegzetes földkupacokat - van a vadászterülete, összeszedi az útjába kerülő cserebogarakat, hernyókat, gilisztákat, pajorokat, lótetűket, ganajtúrókat, és megfogja az apró rágcsálókat, egyebek mellett a folyosójába tévedő cickányokat, mezei egereket is. Éhsége csillapíthatatlan, megfigyelték, hogy tizenkét óránál tovább nem bírja a koplalást. Érdemes tisztában lenni vele: ha a vakond új alagutat készít, és, mondjuk, egy jól fejlett céklába, répába, zellerbe boltik, nem áll neki rágcsálni, hanem kikerüli, vagy alatta fúr tovább, mivel állati táplálékon él. Ha vadászterületén kifogyófélben van a pompás csemege, a vakond terjeszkedik tovább.
Tehát nem szórakozásból furkál a föld alatt, hanem megélhetéséért, az ennivalóért, amivel - cserébe a bosszantó földhalmokért - hasznot hajt a gazdának, hiszen megszabadítja kertjét a kártevőktől.