Kutyaposta

Levél egy vadászhoz

Házunk tájaSzücs Gábor2005. 11. 18. péntek2005. 11. 18.
Kutyaposta

Amikor rám emelted a fegyvert, mire gondoltál? Mert én bíztam benned, hisz ember vagy, azok közé tartozol, akiket nagyon szerettem. Ám eldördült a lövés, és az oldalamba harapott valami, valami, ami nagyon fájt. Szaladni kezdtem, kisgazdám testvéréhez, hogy segítsen, de már nem tudtam. Testem rongycsomóként hullott az őszi avarba, s csak azt láttam, hogy Gábor, a kisgazdám bátyja rohan felém. De már béke vett körül, csak néztem, ahogy Gábor felemeli a testemet, nagyon sír, és visz, visz a házunk felé.
Visszagondoltam a télre, amikor majdnem találkoztam Veled. Amikor a vaddisznóvadászat volt Nálatok, akár Neked is hajthattam volna, de azon a téli napon máshova is meghívást kaptunk. A kisgazdámékkal mi is jártunk vadászatokra. Nagyon szerettem, amikor vadászni mentünk, igaz, csak hajtásra vitt a kisgazdám, mert ő nem vadász, hanem egy 17 éves fiú, aki nekem a legfontosabb az életemben.
Amikor elhoztak az édesanyámtól és a testvéreimtől, hosszú utat tettünk meg: városban születtem, és egy távoli vidékre, hegyek közé kerültem. Több kutya is növekedett és élt a családnál, de erdélyi kopó csak én. Volt egy kedvenc helyem, ahova gyakran lefeküdtem. Itt vártam a kisgazdámat, aki csak kevés időt töltött velem; később, amikor már értettem az emberek nyelvét, elmondta, hogy iskolába jár, vasárnap elmegy a kollégiumba, de péntekenként mindig hazajön hozzám. Nem tudtam, hogy a találkozásig mennyi idő telik el, de éreztem, mikor jön, ezért ott vártam rá az út mellett.
A kölyökkorom békésen telt, sokat beszéltek arról, hogy milyen lesz, amikor nekem is lesznek majd kölykeim, de ezt elképzelni sem tudtam. Amikor Virágnak, a fehér pulinak kölykei lettek, én is ott lábatlankodtam, valami feltört bennem a mélyről, hisz olyan aranyosak voltak, olyan gombócok, s arra gondoltam, hogy ha majd nekem lesznek kölykeim, én is olyan leszek, mint Virág, nagyon fogom szeretni őket, s ha valaki közeledik hozzánk, majd jól rámorgok és megvédem őket mindentől, megtanítom őket arra, amit tudok. Sokat fogunk szaladni; mert ahol éltem, nem voltak berregő autók, kövesút vezet a házhoz, madarak daloltak reggel, és a nap olyan szépen sütött; pontosan egy kutyusnak való hely ez.
Amikor nagyobb lettem, sokat utaztunk. Olyan helyekre is, ahol sok kutya volt, s ilyen helyeken találkoztam több erdélyi kopóval is. A kisgazdám arról beszélt nekem, hogy ez egy verseny; azt ugyan nem értettem, mire jó, de ahogyan egyre nagyobb lettem, már vártam ezeket a napokat. Akkor mindig vele voltam, jutalomfalatokat is kaptam, és sok simogatást és végre egész nap együtt voltunk, ő meg én. Megtudtam azt is, hogy magyar kutya, védett fajta vagyok.
Nem értem, most mi történt. És fáj, hogy nem tudok a kisgazdámhoz futni, a kezét nyalni, s szeretni őt. Fekszem a hideg földben, ott, azon a helyen, ahol mindig vártam, s várom most már mindörökké, hogy a fák susogásában, a szél morgásában, a harmat csillanásában újra lássam őt, amikor lehajol, és azt mondja nekem: "Csipke, kiskutyám, nagyon hiányzol."

*

2005. október 28-án, Kisbárkány-Bedepusztán, Sz. T. vadász agyonlőtte kisfiunk kétéves erdélyi kopóját, mert szerinte őzet kergetett. Tudjuk, hogy van olyan jogszabály, amelyre hivatkozva nem vonják felelősségre az ilyen embert. Mi szeretnénk megváltoztatni ezt a jogszabályt, ezért országos aláírásgyűjtést kezdtünk. Aki szeretne segíteni, kérjük, csatlakozzon. Címünk: 3075, Kisbárkány-Bedepuszta, hrsz.: 06/24.
Lakatos Ilona és László

*

Mi máris csatlakoztunk!
Szabad Föld

Ezek is érdekelhetnek