Hej, rigó, léprigó!

Nálunk nagy fenyveseket nemigen találnak, de remekül érzik magukat. Ha a téli hónapokban a galagonya- és berkenyefákon, a kökénybokrokon vagy a borókaligetekben nagy csapat barna-fehér pettyes hasú madarat látunk, akkor azok szinte egészen biztosan fenyő- vagy szőlőrigók. Az utóbbi, amit egyes helyeken boros rigónak is neveznek, valamivel kisebb, és a szárnyfedője élén sárga folt látható, különben szinte teljesen egyformák. Mindegyik húsa kiváló csemege. Ma már ugyan hazánkban nem lövik őket, de valamikor a lakomák elengedhetetlen ínyencfalatai voltak. Úgy készítették, mint a császármadarat vagy a tavaszi szalonkát. Elejtés után pár napig tollában pihentették, majd miután megpucolták, vékony szalonnával körbeburkolták, és megsütötték. Még finomabb volt töltve. A belsőségeit, a máját, zúzáját s a belét apróra vágták, pörköltként elkészítették, majd zsemlemorzsával, petrezselyemlevéllel összekeverve a madár belsejébe helyezték. Aztán be a kemencébe! Azt mondják, felséges étek. A ma embere azonban a rigót, hál' istennek, nem a húsáról, hanem az énekéről ismeri. A legszebb torokkal kétségkívül az énekes rigót áldotta meg az úr, a legismertebb, főleg a városokban azonban a feketerigó, amelyekből lassan több lesz, mint a verebekből. Nem mindig volt ez így. A feketerigó is erdei madár volt, úgy nyolcvan-száz éve kezdett elterjedni a városi parkokban. Hihetetlenül gyorsan alkalmazkodott az ottani feltételekhez. Nemigen zavarja a zaj, a tömeg, a forgalom, néha a leglehetetlenebb helyeken is képes fészket rakni. Az elmúlt nyáron például az én erkélyemen is költött egy pár. Kora tavasszal négy napig nem voltunk otthon, és amire hazaértünk, a cinkéknek kitett, nyitott madáretetőnket elfoglalta egy rigópár. Nyugodtan leülhettünk a madarak közelébe, egyáltalán nem zavartatták magukat.
Az erdőkben maradt feketerigó már sokkal bizalmatlanabb. Szemre egyébként semmiben se különbözik a városi társától. Hangjában sem, bár az ornitológusok meglepő felfedezést tettek: a városba költözött rigók között sokkal több a fals hangú énekes. S mivel a madarak az éneket is egymástól tanulják, egy-egy kontár rigó egész nemzedékeket megronthat.
A rigók családfája igen gazdag, helyhiány miatt most talán mellőzzük az összes ág felsorolását. A léprigóról azonban feltétlenül szólnunk érdemes. Az egész országban fészkel, s az egyik legérdekesebb madarászmondás fűződik hozzá. Legszorgalmasabb terjesztője a maga bajának - tartják róla, nem alaptalanul. Legkedvesebb téli eledele ugyanis a fagyöngy, amiért vérre menő harcra is kész a társaival szemben. Igen ám, de a fagyöngyből készül a madárlép, a lépes vessző is, amivel a madarat fogják. S minthogy a rigó a csőre tisztogatása közben az ágakra ragasztja a fagyöngy magját, annak az egyik legszorgalmasabb terjesztőjévé lépett elő.
A rideg, téli hónapokban néma az erdő, a kert, most még a fenyőrigók szapora "sak-sak"-olása és a szőlőrigók halk "szip-szip"-elése is igazi muzsika a fülnek. De a legtöbben azért az énekes rigók hangjára vágyunk. Mert az előbbiek a tél, a hideg madarai, az utóbbiak februári éneke viszont már a tavaszt ígéri.