Kapásra várva

Rengeteg bosszúságot okozott az elmúlt hetekben az árvíz. Nincs azonban olyan kár, amiben haszon ne lenne, tartja a mondás, és ez most is igaz. A halak - s ennek következményeként a horgászok - szempontjából ugyanis a legkedvezőbb időpontban áradtak a folyók. Éppen az ívás közepén. A legtöbb halunk áprilisban, májusban rakja le az ikráit, a halak ilyenkor a csendes, melegedő szélvizeket keresik. Most megtalálták.
A Dunán s a Felső-Tiszán ugyan kicsit korán jött az ár, de Tokajtól lefelé a Tiszán meg a mellékfolyóin a lehető legjobbkor. Ha most nem lesz sok ivadék, akkor sosem, hajtogatják a horgászok. Reménykedésük jogos, hiszen az alföldi folyók vidéke igazi halbölcső volt heteken át. Aki Szajolnál, Szeghalomnál vagy éppen Szelevénynél látta a Tiszát, a Körösöket, s járt bent Tokajnál a Bodrogzugban, váltig állítja: régen volt ilyen ígéretes a tavasz. Tanúsíthatom én is. Mindkét vidéken többször is megfordultam, és ritka biztató látvány fogadott. A Bodrogzugban egy timári halász barátommal jártam, már vége felé tartott az ívás. A kikelt porontyok tömegének látványa szabályosan mellbe vágta az embert, a tömérdek ivadék felhőszerűen lepte el az árteret. Ameddig csak elláttunk, mindenütt víz meg víz volt, kacsákkal, szárcsákkal, gémekkel, mindenféle vízimadarakkal, és forrt, pezsgett a víz, bármerre néztünk.
Ilyen volt az igazi Tisza-völgy egészen a szabályozásig, ameddig vígan kóborolhattak a folyók, a Szamos, a Kraszna, a Túr, a Batár, a Latorca, a Bodrog, a Hortobágy, a Berettyó, a Körösök... E tájon minden folyó rengeteget változtatta az irányát, de a Tisza mindegyiken túltett. A legnagyobb kalandor az elmúlt ötvenezer évben az Alföldnek több mint egyharmadát bejárta. Egykor a ma száraz homokdombok borította Nyírségen folyt keresztül Csongrád irányába, máskor pedig a jelentős mértékben süllyedő Körös-vidék vonzotta a vizeit maga felé.
A maihoz hasonló formáját 15-20 ezer évvel ezelőtt nyerte el. A természet munkájának következményeként az esése alig volt mérhető: a szabályozás előtt a Szamos- és a Duna-torok között, több mint ezerkétszáz kilométer hosszúságban, kilométerenként még három centimétert sem mértek. Szolnok környékén meg már csak kettő, alatta pedig még annyi sem volt az esése. Ez a szinte lefolyástalan síkság az egyik oka, hogy annak idején igen sekély víz csordogált a Tisza völgyében, az A Tisza-szabályozás története című kötet szerzői szerint mederről alig lehetett beszélni. Az esés hiányában lomhán csordogáló vizet a legkisebb akadály is kitéríthette útjából. Innen a Tisza kanyargóssága, a meder jóformán alig követhető vándorlása. Végeredményben az egész Tisza-völgy egy igazi vadvízország volt. Felszínét végtelen mocsarak, lápok, sárrétek, nádasok borították.
És ahol mocsarak, lápok vannak, ott hal is terem! Az alföldi folyók és az őket övező vízi világ halbőségéről regék szólnak. A történetírók sokszor idézik a középkorban itt megfordult egyik utazó beszámolóját, aki szerint a Tisza kétharmada víz, egyharmada pedig hal volt. A jó halászóhelyek, a régi, levált holtmedrek, ártéri mélyedések, melyeket rendszeresen elöntött az áradó folyók vize, természetesen akkor is nagy becsben álltak. A királyok például a legjobb embereiket jutalmazták velük. Vigyáztak is rájuk, mint a szemük fényére. De akinek benne volt a vérében a szenvedély, az akkor is megfogta a halat, ha tüzes kardokkal vigyázták.
Ma nincs király, tüzes kard, és az a régi jó világ is eltűnt. De azért néha-néha visszalopózik. Mint most is, ha csak pár hétre is.