Bazaltos ízű borok a hegyről

Pedig ez a fajta nem olyan "egyszerű eset", mint a Szürkebarát és az Olaszrizling, jegyzi meg Guszter Géza, a Gregorián pince tulajdonosa. Sokkal több törődést igényel, szinte dédelgetni kell, és még a művelési módja is más. Gazdája a környéken szokatlan ernyőművelést választotta számára, amitől szellősebb a lombozata, jobban éri a nap, ezért édesebb lesz a szőlő. A must cukorfokával a többi fajtával sincs gond, a Szent György-hegyen megszokták már, hogy az húsz fok fölött van. És olyan különleges ízek, aromák épülnek be a borokba, amelyek hatása alól Hamvas Béla sem tudott szabadulni. Mindez a bazaltnak köszönhető, minthogy ez a kőzet magába szívja a meleget, és sokáig meg is tartja. Nem egyszerű dolog ide telepíteni és a köves talajt megmunkálni, de a szőlő nagyon jól érzi magát benne, no meg persze a szubmediterrán klímán. Azt mondják, az itteni borok bazaltos ízűek, ami teljesen egyedivé teszi őket.
Csak az a nagy baj, hogy az idén kevesebb lesz a nedűből, mert az ültetvény nagy részét elverte a jég. Tavaly a betegségek, a rossz időjárás miatt volt kevés a termés. Óriási a kockázat, hiszen a költségek minden évben egyformán terhelik a gazdaságot. De mindez nem veszi el a kedvét az újdonsült borásznak, akinek ötvenéves koráig több köze volt az állattenyésztéshez, mint a szőlészethez. Agrármérnökként tejpótló tápszerek forgalmazásával foglalkozik most is, ám a kárpótlás útján szerzett földek alaposan megváltoztatták az életét. A földek műveléséhez ugyanis gépek kellettek, a gépekhez pedig telephely. És ez a telephely Kisapátiban egy olyan régi, szép pincét és épületet rejtett magában, amelyekbe az első látásra beleszeretett. A pannonhalmi apátság építtette 1799-ben, az akkori szerzetesek művelték itt a szőlőt, s jártak le ebbe a szép pincébe, melyet mostani tulajdonosa stílusosan Gregoriánnak nevezett el. Nos, ha már ilyen nagy múltú pince is megadatott a fővárosi szakembernek, akkor abban bort illene tárolni, gondolta, és nem sokat habozott a döntésen. Pedig gyerekkorában, amikor édesapjával rendszeresen le kellett utaznia Pestről a Csobánc-hegyre szőlőt munkálni, megfogadta, hogy neki soha nem lesz szőlője. De az már régen volt, és különben is a vér nem válik vízzé. Nemcsak édesapja ragaszkodott a szőlőhöz, hanem már a nagyapja, aki a két világháború között Tapolca egyik legnagyobb kereskedőjeként létesített borászatot. Mégpedig itt, a Szent György-hegyen, nem messze tőle.
Valószínűleg ő is ilyen lelkesen kóstoltatta borait, mint most az unokája. A Chardonnay, a Szürkebarát, az Olaszrizling és a Sauvignon blanc ízlelgetése közben óhatatlanul szóba kerülnek a gondok is. Nehéz betörni a piacra, és nagyon sok pénz kellene ahhoz, hogy egy nagyobb áruházlánc polcaira bejussanak borai. Ezzel nem is próbálkozik. Az ő vevőfogó praktikája a kóstoltatás. Minden ilyen lehetőséget megragad, elmegy borfesztiválokra, bemutatókra, mert már tapasztalatból tudja, hogy aki egyszer belekóstolt a borába, az utána biztosan kortyolna még belőle. Éppen emiatt nem fél az uniós borreformtól, tudja, hogy neki nem kell majd kivágnia ültetvényét. Elvégre a jó minőségű árunak mindig lesz piaca. A tökéletességre törekedve kézzel szüretelnek, és csak az egészséges szemek kerülhetnek a puttonyba. Amivel elégedetlen: borának csak tíz-húsz százaléka kel el palackozva, a többit hordósan kénytelen eladni. De sebaj, lassú víz partot mos.