Kapásra várva

Mostani írásomért akár tömlöcbe is vethetnek. Mert áthágtuk a törvényt, orvhalászatra vetemedtünk a minap. Úgy kezdődött, hogy otthon voltam anyámnál, Ópályiban, s ha már ott voltam, leugrottam megnézni a Krasznát. A Krasznáról tudni kell, hogy valamikor ez volt az Ecsedi-láp folyója, tele hallal. Aztán száz éve a lápot lecsapolták, a Krasznát, vagy ahogy mi mondjuk, a Karasznát kiegyenesítették, és megszűnt a jó világ. Az egykori szabad emberek, a pákászok, halászok, csíkászok kénytelenek voltak más mesterség után nézni. Ám hamarosan visszatért az élet a vízbe. Ha nem is a korábbi hihetetlen bőséggel, de azért lett hal megint a Krasznában. Az ötvenes-hatvanas évek környéke volt a virágkor. De aztán a határ túloldalán, Romániában egyre több mocskot engedtek bele, a nyolcvanas években már megközelíteni se volt kedve az embernek.
A rendszerváltással egy időben azonban szerencsére tönkrement a szennyező üzemek többsége, s egyre tisztább vízzel érkezett hozzánk a folyó. És láss csodát, a halak is szaporodni kezdtek. Előbb csak húsz-harminc dekás keszegekről, domolykókról beszéltek, aztán már négy-öt kilós pontyokat is fogtak. Az elmúlt években pedig már harminc-negyven kilós harcsákról is hallani lehetett.
A hídról azokat a harcsákat lestem én a nyári napon, amikor megállt mellettem egy autó. Régi iskola- meg horgásztársam szállt ki belőle, és nyomban a tárgyra tért. Ő már unja, hogy horoggal sose fog semmit, megpróbálja hát hálóval. Már össze is szövetkeztek vagy öten, ha van kedvem, holnap csatlakozhatom hozzájuk.
Persze hogy csatlakoztam!
Másnap délelőtt tízkor indultunk. Két pár, egy-egy ötméteres húzóhálóval. Vagy három éve meghúzták már e szakaszt, rengeteg halat fogtak. Balint, domolykót és keszeget, rogyásig. Most is erre számítottunk. Ám gyorsan kiderült, ez a halászat sokkal nehezebb lesz, mint a korábbi. A víz ugyanis jó fél méterrel magasabban állt - illetve dehogy is állt, sok helyen szabályosan rohant -, s az ígéretesebb helyeken úszni kellett. Úszva pedig nehéz, majdhogynem lehetetlen halászni. Maradtak hát többnyire a partok. Ám ott meg sűrű bokrok terpeszkedtek, s hiába kerítettük őket körbe, a mély vízben elszöktek a halak. De azért fogdostunk. Igaz, nem nagyokat, olyan tenyérnyi keszegeket, ám jó lesz az alaplének. Mert délután természetesen közös lakoma lesz a kifogott halból.
Telt-múlt az idő, a zsákmány azonban nem nagyon akart gyarapodni. Talán ha két kiló sovány keszeg lapult a zsákban, amikor végre ránk mosolygott a szerencse. Mi mentünk hátul, a cimborák által már megtaposott, felkavart vízben, mikor a jobb vállam alól valami kirepült a vízből. Neki a hálónknak. Ösztönösen ordítottam:
- Emeld!
S felrántottuk a hálót. Gyönyörű, háromkilós nyurga ponty tekergőzött benne. Hatalmas volt az öröm, én be is fejeztem nyomban a halászatot. Felváltott ugyan egyik társunk, de már a többieknek sem volt sok kedve rángatni a hálót a koszos vízben, mert az bizony koszos volt, tele mindenféle hordalékkal.
De azért a hal jó volt, a halászlé meg egyenesen fenséges. Különösen, hogy egy harcsa is került bele. Azt nem mi fogtuk ugyan, de krasznai volt az is. Az egyik cimboránk akasztotta pár hete, a tilalom lejártakor. Nadállyal, alkonyatkor, ahogy illik.