Kapásra várva

Ha az ember külföldre megy, vigyen magával horgászbotot. No nem négyméteres dióverőket, mert azokhoz teherautó, de jobb esetben is mikrobusz kell, hanem egy könnyű kis keszegező vagy pergető botot. Azokkal is meg lehet faggatni az útba eső vizeket.
A minap Máramarosban tekereghettem egy hetet, a Tisza, az Iza és a névadó Mára völgyében. Aki olvasta Petőfit, annak hallania kellett a máramarosi bércekről. Sajnos Máramarosról vajmi keveset tud az átlagos magyar. A vidék "fővárosa", Máramarossziget, a majdnem ötvenezer lelkes ősi település, valamikor az öt máramarosi koronaváros egyike volt, de mindig első az egyenlők között. Az igazat megvallva én abban a hiszemben voltam, hogy olyan, lepusztult blokkházakkal, girhes kutyákkal és koldusokkal telezsúfolt város, mint sok perifériára szorult román település. De nem így van: nagyon kellemes, tiszta város, ahol ráadásul lépten-nyomon magyar szót is hallhat az ember. A környező falvakban se vagyunk elveszettek a nyelvünkkel. A nagy többség ugyan román, de például Aknasugatag, Hosszúmező, Felsővisó jórészt ma is magyar, s a román falvakban is sokan beszélik a nyelvünket.
Ez nagy előny nekünk, horgászoknak is, hiszen így nem kell órákat keresnünk az ígéretesebb helyeket. Én az első, magyarul is beszélő horgásszal a Gutin szerpentinjén lefelé ereszkedve, a Mára felső szakaszánál találkoztam. Az ott két-három méter széles folyócska hatalmas sziklatömböket kerülgetve rohan, semmi jót nem olvastam ki a fél méter mélynek látszó vízből. Nem is fogott a kis körforgókkal pergető koma semmit, pedig élénken magyarázta, hogy van ebben hal, főleg pér, pisztráng is akad, telény pedig (hivatalosan domolykó) annyi...!
Másnap aztán szemügyre vehettem az Izát, amelyet az egyik legjobb kárpáti horgászvízként emlegettek az egykori horgászkrónikák. Barcánfalva (román nevén Barsana) előtt pillantottam meg először, és azonnal a szívembe lopta magát. Sebes-Körös, Ipoly nagyságú folyó, de sokkal vadabb. Kanyar kanyar hátán, szigetek, sóderzátonyok; és amilyen vadregényes, olyan szeszélyes is. Amikor megláttuk, szép, tiszta vízzel szaladt, a hídról sihederek úsztattak. Húsz-huszonöt centis paducokat fogdostak, s volt náluk egy szép, másfeles telény is. No majd reggel, fogadkoztam, mígnem aztán másnap hat órakor arcomra fagyott a mosoly.
Tiszta sár volt az Iza.
No sebaj! Délután úgyis Szigeten van dolgunk, Szigetnél pedig ott van a Tisza. Előbb a pár éve épített hídnál próbálkoztunk, de onnan elzavartak minket, mondván, az már határzóna. Lejjebb, Hosszúmezőnek húzódtunk hát, s találtunk is egy gyönyörű helyet. Mint kiderült, a szigetiek kedvenc pályájára tévedtünk, a hosszú kanyarban féltucatnyian horgásztak. Egy magyar fiú szívesen beavatott bennünket az itteni titkokba. Mint mondta, érzékeny bottal fenekezni kell, mert a gyors víz elviszi az úszót. De még az etetőanyagot is. Így marad az ólom, meg a csonti (erre itt azt mondják: pondró), és jöhetnek a márnák, a paducok.
Nem jöttek, csak a határőrök. És nyomban papírokat követeltek. Szerencsére engedékenyebbek voltak, mint a hídnál, így maradhattunk még egy fél órát. Gyönyörködtünk a túlsó, már Kárpátaljához tartozó tájban, és csettintettünk az újdonsült barátunk horgásztudományán. Mert egyre-másra szedte kifele a paducokat - miközben mi egyetlen kapását se vettük észre. Lelkesedésünket látva a búcsúzáskor ránk akarták tukmálni a halat, de elhárítottuk, hiszen nem lett volna alkalmunk megfőzni.
Mivel halfogás nélkül nem szerettünk volna hazatérni, az utolsó nap leugrottunk még egyszer a Márára. Sziget előtt, Farkasrévnél próbálkoztunk, s - láss csodát! - az itt már húsz méter széles, de igen sekély folyóban pici körforgóval akasztottunk is halat. Két telényt. Együtt tán tíz dekánál is többet nyomtak.