Malaca volt annak, aki eladott

Egy jászberényi férfinak malaca volt: tizennégy darab öt hónapos süldőjéből kora délelőttig, darabonként 18 ezerért, tízet már eladott. A görbeházi Szakácsi József a süldőkön kívül egy négy hónapos magyar tarka üszővel érkezett. Utóbbiért nyolcvanezret kér (komoly vevőnek persze engedménnyel), de hogy elkel-e, nem tudja. Pedig nem szívesen viszi haza a falánk kisborjút, mert két otthoni tehenük tejét a háztól mindig elhordják. Azt mondja, az emberek itt üres zsebbel nézelődnek. Pedig a debreceni, a nyíregyházi vásárnál ő jobbnak gondolta az ónodit. Ugyanezt állítja az ároktői Rostás László is, aki két bárány eladásával próbálkozik. A jerkék hét hónaposak, gazdájuk szerint októbertől "kosra érettek". Ha nem kapja meg értük a százezret, visszafuvarozza őket. Nem messze a jerkéktől csavart szarvú hatalmas merinói kos döfködi ingerülten a kerítést, amelyhez kikötötték. Egyetlen portékája a sátoraljaújhelyi Pandák Józsefnek, aki a juhászat mellett fakitermeléssel is foglalkozik. A hároméves, húszezer forintra tartott jószág remek példány, a fiatalember mégis kénytelen megválni tőle, mert bántja a többieket. A kiválónak látszó apaállatot többen is megmustrálták, de drágállották. Pandák József adná kevesebbért is, komoly alku azonban eddig nem kerekedett. Vevőre vár Varázs, a fülét rázogató hatéves szamárcsődör is. Lovakkal fuvarozó gazdája, Farkas László reggel még nyolcvanezer forintra tartotta, déltájban már hatvanért is szabadulna tőle, mert a családját idegesíti az ordítása.
Egy zalaegerszegi testvérpár, Csóka Imre és Csóka Mihály hajnalban érkeztek hét lipicai ménnel. Pénztelenség ide vagy oda, szép, hamvasszürke lovaikból négy már elkelt, noha ez a fajta köztudottan nem olcsó. Akár egymilliót is kérhetnének egyért, de úgy vélik, inkább mértéktartó legyen az ár, mintsem hogy vissza kelljen vinniük őket Zalába. Bíznak benne, hogy a még eladó csődörért és két kancáért a vásár végéig megkapják a két és fél milliót.
Ónodon a lóvásártér a legzajosabb. Az alku néhol úgy eldurvul, hogy a vevő híján italtól begőzölt eladók dühüket a lovakon töltik ki. Egy újfehértói férfi, aki elkísérte pónit áruló fiát, a látványra mogorván megjegyzi: "Nagy pénzek, nagy átverések forognak itt kockán. De szeptembertől rossz világ jön az ilyen kupecokra. Szerintem ebből a száz-valahány lóból legfeljebb húsz-harmincnak a gazdája tudna felmutatni papírt. Ősztől állatlevél nélkül be se engedik őket a vásárra." Miközben egy csudaszép hintót áruló putnoki férfival beszélgetek, két sötét pej csikót akarnak rám tukmálni 130, illetve 120 ezer forintért. Hogy pesti lakás harmadik emeletén nem szokás lovat tartani, nem zavarja a győzködőket. Mellettem kapatos lókupec cserét erőltet: sárga heréltjét kínálja fel két fiatal almásderesért, mígnem a "cserepartner" dühödten rárivall: "Hülyének nézel engem, testvér?" A ricsajban, megneszelve, hogy újságíró vagyok, egy beszeszelt férfi mérgében - se tehenét, se borját nem tudta eladni - nekem támad. Önnön magát és a mezőgazdaságot hazugságokkal traktáló mindenkori kormányzatot egyaránt marhának minősíti, és személyijét lobogtatva követeli, hogy írjam le a cikkben nevét és lakhelyét. Úgy gondolom, ideje továbbállnom. Még szót váltok egy hajdúsági házaspárral, az utánfutón a hatvanezer forintért vett pár hetes bikaborjúval igencsak elégedetten indulnak haza. Ám a hajdúdorogi Szakál Józsi bácsi savanyúan kiáltja utánam, hogy ő nyolcvan évet megért, de ilyen rossz vásárt még nem látott, merinó juhaiból csak egyre akadt vevő.
Mivel a baromfiinfluenza miatt továbbra is tilos baromfit árulni, a vásáron nem is láttam. De azért kapualjakban meghúzódva, pelyhes kislibákat, kiskacsákat, előnevelt csirkéket kínálgattak két-háromszáz forintért. És tyúkot is, kilónként négyszázért. Hogy ne térjek haza üres kézzel, vásárfiának egy kis lépes mézet vettem.