Kapásra várva

Normális ember szeptember végén nem megy sátorozni - dohogott a barátom felesége, miközben mi a botokat meg a hálózsákokat kötöztük fel a kocsi tetőcsomagtartójára. Ki mondta, hogy mi azok vagyunk? - morogta a férje, Gyuri, s intett a szemével, hogy indítsam már a motort, ne kelljen a sopánkodást hallgatnia. A Felső-Tisza felé iparkodtunk. Elmúlt a nyár, s mi egyetlenegyszer sem tudtuk meghorgászni a folyót, mert folyton áradt, zavaros volt. Már le is tettünk róla, mikor váratlanul beköszöntött a vénasszonyok nyara.
A töltés mellett verik a diót, hétágra süt a nap, kint vannak a nyári zátonyok, ahol hajnalban balin meg telény rabol majd, a forgókban meg nagy harcsák várják a piócáinkat, melyek egy kétliteres befőttesüvegben élvezik az utazást. Mi egy kis Suzuki Ignisben, ami úgy fel van pakolva, hogy kis híján összeszakad. Pláne bent, az ártér járatlan útjain. Vezet ugyan Milotáról kövesút is a folyóhoz, de mi tovább megyünk, be a Tarpay-füzesre, vagy három kilométerre a falutól, a surrogó zátonyok fölé. Feri barátunk majd csak estére jön utánunk, miután befejezi a tanítást a nyírkátai iskolában. Ketten vagyunk hát, meg egy nagy csapat kormorán. Méltatlankodva rugaszkodnak el a vízről, amit meg is értünk, hiszen nekik épp annyi joguk van a Tiszához, mint nekünk; de hát a természet már csak ilyen.
A tavalyi helyünket keressük, de a nagy áradások teljesen átrendezték a partot. Csupa sár minden, csak egy kis teniszpályányi területet borít homok, ám azon nyakig ér a gaz. Nincs mese, neki kell állni a keserűfű meg a méter magas szerbtövis kiirtásának. De onnan már simán megy minden. Pillanatok alatt felállítjuk a sátrat, bedobáljuk a botokat, s hallgatunk.
Sajnos a Tisza is. Egyetlen rablást vagy halugrást se látni, veszem hát a pergető botokat, s irány a zátonyok. Vagy háromszáz méterre van innen, de a zúgása idáig hallik. Ha jár a balin, már innen is látni. De nem jár, csak a rohanó víz morgása hallik. Azért felkötök egy kis, piros Rapalát, és a harmadik dobásra fogok egy szép domolykót, azaz telényt. Olyan félkilós forma, és visszaengedem - Faragó Pistának. Pista nagy horgász volt, de meghalt, itt a közelben szórtuk a hamvait a folyóba. Azóta az első milotai hal mindig az övé, és egy kis pálinkát is kap mellé.
Általában meghálálja. Most azonban morcos, nem ad, csak egy kis csukát meg egy aprócska balint. Gyuri viszont arat, már a tizedik paducot fogja. Szép, félkaromnyi mind; s van köztük egy márna is, másfél kilós lehet. Csontival horgászik meg rezgőspicces botokkal. Aprócska horog, tizennyolcas-húszas főzsinór, tizenhatos előkefogós módszer, csak sokat kell szerelni, mert a vékony zsinór gyakran szakad. De neki van türelme hozzá, és egyre-másra emeli ki a paducokat. Igaz, etet rendületlenül. Aztán megjön Feri, levetkőzik, s beúszik egy vödör búzával. Apránként behord a tizenhat fokos Tisza közepére egy fél zsák gabonát, s nekiáll tüzet rakni. Mert éjjel hideg lesz, s ő horgászni akar.
Én megyek vissza a zúgókhoz, fehér körforgóval akasztok megint egy telényt, de leveri magát; aztán csend. Leszáll az est, egyre csalogatóbb a tábortűzünk fénye. Már Feri is fogja a paducot - én meg a lóbőrt, egészen kivilágos virradtig. Gyuri már kint ül, épp fáraszt keményen. Kikönyörgöm kezéből a botot, s én fárasztom tovább a halat. Jó két percig verekedünk, aztán partra csúsztatok egy kétkilós márnát. Sajtra jött. Mint ahogy mind, egészen másnap délig. De akkor leállt. Pont jókor, mert nekünk is pakolnunk kellett.
Az eredmény: tízkilónyi paduc, öt kiló kisebb-nagyobb márna, három félkilós telény, két balin. Meg egy süllő, ami ránk büdösödött a huszonnyolc fokos szeptemberi nyárban. Az éjjelek se voltak hidegek, egy szál pulóverben háltunk. Igaz, a butykos kéznél volt, de nemigen volt rá szükség. Azért kiürült szép rendben.