Darumadár fenn az égen

Különös hangok jönnek az őszi égbolt felől az Alföldön. "Krú-krú", halljuk a magasból, s a gyakorlott fül nyomban felismeri gazdáikat, a vonuló darvakat. Jönnek Finnországból, Oroszországból, délre tartanak, a Boszporuszon meg Szicílián át Afrikába. Már szeptemberben fel-feltünedeznek az első csapatok, de a legtöbben október vége felé jönnek. És, hál istennek, nem sietnek, hetekig is elidőznek nálunk.

Házunk tájaBalogh Géza2006. 11. 17. péntek2006. 11. 17.
Darumadár fenn az égen

A Hortobágyot szeretik a legjobban, a nagy, lecsapolt halastavak és a puszta miatt. A daru hihetetlenül óvatos madár, ezért is kedveli a végtelen pusztát. Onnan ugyanis messze ellát, időben észreveszi tehát a rá leselkedő veszélyt. Ma már ugyan nincs sok ellensége, hiszen a szóba jöhető pusztai ragadozók, mint mondjuk a róka vagy borz, a közelébe se nagyon juthatnak, és az olyan nagy légi ragadozók, mint a réti sasok, sem jelentenek számottevő fenyegetést. Legveszedelmesebb ellenségétől, az embertől sem kell tartania, minthogy ez a madár védett, úgyhogy komoly büntetésre számíthat, aki az életére tör.
De a daru nemcsak óvatos, hanem felettébb okos is. Az állati elme "emlékszik" arra, hogy évszázadokon át mit művelt őseivel az ember. Balszerencséjére ugyanis különleges szépségű tollakkal ajándékozta meg a természet. A XVIII-XIX. században volt a darutoll legnagyobb divatja. Hihetetlen, mit meg nem adtak érte: egy-egy szebb tollnak akár egy hízott disznó is lehetett ára! Volt idő, amikor adóban is elfogadták, és tudunk olyan esetekről is, amikor örökösök hosszú évekig pereskedtek egy-egy különösen mutatós farokfedőért.
A farokfedők mára kimentek a divatból, és, hál' istennek, a mai darvászok békésebb emberek. Puska meg lószőrből sodort csapdák, tőrök helyett távcsövekkel, fényképezőgépekkel felszerelkezve "vadásznak" a darvakra. Igen nehéz szakma. Két éve volt alkalmam belekóstolni. Régi ismerősömmel, aki hivatásos természetvédelmi őr, egy teljes napon át gyalogoltunk, hogy lencsevégre kapjuk a madarakat, de csupán két puskalövésnyire közelíthettük meg őket. Addig gondtalanul csipegették a kukoricatarlón rekedt szemeket. Ha léptünk még hármat, nyomban szárnyra keltek. Pedig igyekeztünk fedett terepen mozogni: az Újszentmargitai-erdő bokrai között bujkáltunk órákon át - így se tudtuk becsapni őket.
E legendás éberségüket használták ki annak idején őseink is. Főleg a középkorban sok portán éltek szelíd darvak. És nemcsak az egyszerű földművesportákon, ahol egyébként tökéletes rendet tartottak, ispán módjára vezényelték a többi házi állat életét. Sok várban is fel lehetett lelni őket. Ott persze nem a szépségük, a játékosságuk volt a fő szempont, hanem az éberségük. A várfalakra kiült darvak miatt lehetetlen volt titokban rajtaütni a védőkön.
Ha a legelésző vagy éjszakázó darvakat nem is lehet könnyen megközelíteni, azért van mód a megfigyelésükre. Napnyugtakor például valóságos madárfellegek indulnak meg a mezőkről vissza, a halastavak felé. Ilyenkor egyszerűen szálljunk ki a kocsiból, és nézzünk fel az égre. Majdnem mindegyik, a pusztát átszelő úton - például Tiszacsege és Balmazújváros között - számíthatunk rájuk, a halastavak közelében pedig egészen biztosan.

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket a Szabadföld Google News oldalán is!

Ezek is érdekelhetnek