Barátunk, a bőregér

Jól tudja, a denevérfajok ma már, mióta életterük beszűkülésével csökkenőben a számuk, nálunk is védett vagy szigorúan védett állatok. A tény azonban mit sem változtat azon az általános "misztikus" ellenszenven, mellyel a házunk táján megtelepedett bőregerek iránt az emberek viseltetnek. Vidéken többnyire templomtornyokat, családi házak padlásait részesítik előnyben, a városokban viszont újabban gyakori társbérlői lettek a panelépületek lakóinak, mivel a külső burkolatok alatti légrések mikroklímája hasonlatos a barlangokéhoz. Általában házfelújítás megkezdésekor veszik észre a több száz fős kolóniákat, az éjszakai állatok ugyanis napközben észrevétlenek maradnak, az ott élők sokszor nem is tudnak a jelenlétükről. Csak szürkületkor villannak fel, akrobatikus légi mutatványokkal vadászva rovarokra és szúnyogokra. Jó tudni, hogy a hazai fajok kivétel nélkül hasznosak. Semmi közük a Dél-Amerikában őshonos vérszívó denevérekhez, s a közhiedelemmel, illetve Stephen King Cujo című rémregényével ellentétben veszettséget és egyéb kórságot sem terjesztenek. Kézbe venni mégsem ajánlatos őket, mert bundájuk ugyan selymes, ám a foguk tűhegyes, és a fogdosást fájdalmas harapással viszonozhatják. Ha hívatlan vendégként véletlenül mégis betévednek a lakásba, kesztyűs vagy rongyokba csavart kézzel bánjunk velük. Ne dobjuk ki az ablakon, mert a riadt állat összetörheti magát. Inkább tegyük a párkányra, hogy békésen elsuhanjon.
Ha tatarozáskor, felújításkor szembesülünk egy népes kolóniával, mindenképpen természetvédelmi szakember segítségét kell kérnünk. Hallottam már olyan hajmeresztő esetről, hogy a felbőszült tulajdonos zsákba gyűjtve elégette és elásta őket! Ez legalább olyan otromba kegyetlenkedés, mint az, amikor hajdan istállóajtóra, sőt házkapura szárnyuknál fogva, élve szegeztek ki egy-egy szerencsétlen példányt, hogy elűzze a rontó szellemeket. Az ember közelségébe kényszerült denevéreket inkább próbáljuk máshová telepíteni szakember közreműködésével, ha már képtelenek vagyunk megbarátkozni az egyébként nem sok vizet zavaró közelségükkel. Mert annyi bizonyos, hogy egy kolónia elpusztításával garantáltan kimerítjük a komoly pénzbírsággal járó természetkárosítás fogalmát. Falrésekbe való befalazásuk sem nem humánus, sem nem értelmes, hiszen az állatokat a lassú éhen pusztulásnak, saját magunkat pedig bomló tetemeik bűzének tesszük ki. Nem véletlen, hogy ma már egy panel-rekonstrukciós pályázatnál nyilatkozatot is kérnek, mely szerint nincs denevér az épületben. Vidéki családi házaknál, különösen az állattartó gazdáknál ma már sokan megbarátkoztak a gondolattal, hogy a denevéreknek is élniük kell valahol, hadd ritkítsák csak a légyrajokat.