Beleszerettek a tanyába

Simon Károlyék se tősgyökeres penészlekiek. Debrecenből költöztek ide, a Nagy-Bergel-tagba, ahonnan a falu három-, az országhatár meg másfél kilométerre van. Tizenkilenc éve választották otthonul e tájat. Károly már érett férfiember volt, huszonnyolc éves - de Tünde csak tizenkilenc, és halvány fogalma se volt arról, hogy miként kell például disznót oltani. Vagy boglyát rakni. A habart paszulyról, minden étkek fejedelméről sem tudott, hiszen az anyja gondoskodott mindenről. De aztán hamar rájött, az a munka, ami rájuk vár, bizony vastag étket kíván. Mint például a habart- vagy káposztáspaszuly, jó sok felkockázott, füstölt sódarhússal.
Fiatal nyárfaerdő mögött bukkan fel a tanyájuk. Első ránézésre is látni, hogy gazdája van. Bent a házban pedig még hevesebben bólogat az ember. Pompás csempék, amerikai konyha, vadonatúj konyhabútor, makulátlan szőnyegek, és fény mindenütt.
- Ne higgyék, hogy mindig ennyi volt itt a fény - kínál bennünket forró kávéval, süteménnyel Tünde, a háziasszony. - Már az első héten meg akartam szökni. Hiányzott a család, hiányoztak a barátnők, hiányzott minden, ami Debrecenben maradt. Akárhányszor bementünk a városba, mindig sírva jöttem haza.
És férjén kívül nem volt, aki megvigasztalja. Pedig akkor még sok tanyán éltek - igaz, öreg, meggyötört - emberek. Akik már nem mozdultak ki, de azért a fiatal városiak jöttéről tudtak. Össze-összenéztek: hát ezeket vajon mi szél hozta közénk?
Most már elmondhatjuk, tulajdonképpen menekülés volt az a költözés. Károly jó kezű sofőrként, autószerelőként élte a debreceni édes életet, de egy idő után megcsömörlött tőle. Most azt mondja, kezdett benőni a feje lágya, ráadásul megismerkedett a cserfes Tündével. Akkor már elvált ember volt, s attól tartott, ha Debrecenben marad, e kapcsolatból se lesz semmi. A barátok megint elcsábítják. Menjünk hát ki a városból, gondolta.
-Nem akartam én ilyen messzire jönni - szippant nagyot a cigarettájába -, de a Debrecen környéki tanyákon nem volt villany. Volt egy penészleki haverom, aki elhozott bennünket ide. Nyomban beleszerettem a tájba, és nemsokára rábukkantunk erre a házra. Kilencvenötezer forintot fizettünk érte, s nyolc hold földet is kaptunk hozzá.
Még a rendszerváltás előtt volt ez, 1987. decemberében. Lakni tehát volt hol, de miből fognak megélni? Igaz, ha debreceniek is voltak, azért mégse a flaszteron nőttek fel. Meg tudták különböztetni a kaszát a kapától, a búzát a tengeritől. Az állattenyésztéshez azonban vajmi keveset értettek. Márpedig arra alapoztak!
- Felvettem kétszázezer forint kölcsönt, s vásároltunk hét tehenet - meséli Tünde. - De szerencsére a pénzt nem adták a kezünkbe, hiszen bennünket könnyen becsaphattak volna. Egy pallagi szaktanácsadó segített kiválasztani a megfelelő jószágokat. No, ezekkel népesítettük be a tanyát, és mindent a magunk kárán tanultunk meg. Igaz, hamar összebarátkoztunk néhány gazdálkodó családdal, akik sokat segítettek, de rengeteget bukdácsoltunk. Az istállóban is, meg a földön is. Ennyi jószágot bolti takarmánnyal etetni, az ördög se bírná! Ezért magunk termeljük meg a szemes- és szálastakarmány nagy részét. Nekem ebben már nincs nagy szerepem, de nem is bánom. Küszködtem eleget a szénával meg a szalmával. Ha nincs Karcsi, akkor feladom, s visszamenekülök Debrecenbe.
De ott volt, és lassacskán Tünde is beletanult minden tanyasi munkába. Aztán megérkezett a baba, a ma már tizenkét éves Dénes, akit minden ideköt. A múltkor egy debreceni kirándulást kapott ajándékként mikulásra. Már majdnem hazaértek, ráfordultak a földútra, mikor az anyja megsimogatta a fejét. "Ugye, kisfiam, jobb volna Debrecenben?" A kisfiú - aki egyébként remekül fest, rajzol, s természetesen számítógépezik - azonban elhúzta a száját. "Mit keresnék én Debrecenben?"
Az anyját azonban néha még elkapja a honvágy, ráhull a nosztalgia.
- Pláne, mikor a városban szépen felöltözött nőket látok. Olyankor el-elgondolkodom, hogy mit hagytam magam mögött. De amikor az erdőben feltűnik a tanyánk, elém szalad a puli, csak mosolygok a városi énemen.
Egyébként se higgyük azt, hogy valami zsákba bújt életet élnek. A faluban minden nap legalább kétszer megfordulnak, gyakorta bográcsoznak, kirándulnak. Tünde ezüstkalászos tanfolyamra jár, meg persze pletykálni egy kicsit a barátnőkhöz. A fiúk rendszeresen horgásznak, de azért a munka az első: húsz tehén, huszonöt üsző, sok disznó. Fejni, almozni, etetni, szántani, vetni kell. No és főzni, mert itt nincs étterem, ahová bármikor beugorhat az ember egy tányér levesre.
De kit érdekel a flancos, viszont híg, ízetlen éttermi leves, mikor itt rendes káposztás paszulyt ehet az ember? Természetesen füstölt sódarral.