Kapásra várva

Egy dögnehéz csónakot hajtunk a Bodrogzugban, ráadásul szembeszélben. Igazi halászladik, nyom vagy öt mázsát, és persze csak egy evező van benne, hiszen halászni általában egyedül jár az ember. Mi viszont horgászni megyünk, méghozzá hárman. Gyuri, a tímári cimbora kezében a lapát, az öcsém meg én két hosszú varsakaróval lökdössük a hajót - de inkább csak hátráltatjuk a menetet. Le is tesszük hát, s jobb híján gyönyörködünk.
Van miben. A Bodrogzug igazi ősi táj, ha valami üldözött szegénylegény volnék, valahol itt húznám meg magam. Vagy tizenötezer hektár sással, kákával benőtt táj, ahol gémen, vadkacsán, no meg halon kívül aligha talál mást az ember. De pont ezért küszködünk már egy órája a Határ-ér nevű kacskaringós vízfolyáson. A sok benti tó egyikére tartunk, ahol a hírek szerint hemzseg a csuka meg a vermelésre készülő kárász.
A bodrogzugi tavakat kis csatornák kötik össze. Van olyan holtág, amelyet egész nyáron fél méter vastag zöld páncél fed. A fagyok beköszöntével takarodik majd csak el: lassan lesüllyed a fenékre. Horgászni így is roppant nehéz, állandóan beleakad a horog. De ott a hal, ahol meg tud bújni. A vadász sem a puszta szántáson keresi a vadat, hanem a csalitosban. Mi is morgunk, de a vízen úszó mezők környékén kezdjük a villantózást. Gyuri nem szereti a pergetést, kiül hát a partra, kishallal fogja idegesíteni a ragadozókat. Én éppen egy hete már voltam bent egy nyíregyházi cimborámmal, és gyönyörű terítéket hoztunk: tizenöt csukát, volt köztük háromkilós is, de kisebbek, félkilósak is. Azokat visszaszórtuk természetesen, de a nagyokat elhoztuk. Most is reménykedünk. Öcsém hitetlenkedve gyönyörködik a vad, ősi vízben, aztán elővesz egy tízcentis támolygó kanalat. Ez itt nem lesz jó, mert rögtön beleakadsz a víz felszínén lévő zöld páncélba, mondom, de nem hallgat rám, dobál konokul.
Én is. A fagyok óta meggyengült már a békaszőlő szára, nem kell félni, hogy foglyul ejti a voblert. Egy vízen úszó, rikító zöldessárga műhalat hajigálok. Lepottyan a vízre - várok pár pillanatot, aztán elkezdem táncoltatni. Igaz, eltelik vagy másfél óra, hogy az elsőt megfogjuk, de aztán gyorsan jön még három nyolcvandekás-kilós; majd megint másfél órás szünet.
Már dél van, nekiállunk ebédelni, otthon sütött szalonnát. Sajnos bolti, a bőre rághatatlan, ezért, eléggé illetlenül, a vízbe dobjuk. Aztán nekiállunk pergetni. Semmi. Pedig követjük a kishalrajokat, hátha azok körül ólálkodik a csuka, de üres a horog mindannyiszor. Átladikozunk hát a másik parthoz, és az öcsém tényleg akaszt két, kilósforma halat. Aztán én jövök két félkilóssal, visszaengedem őket. Öcsém villantót vált: ezüstös körforgót köt fel - s azonnal kifog egy szép másfelest. Két perc múlva én is az ikerpárját.
De utána nem sikerül semmi. Unalmunkban visszaevezünk a cimborához, s a két úszóját bevontatjuk a meder közepébe, mert a szélvízen kishalra nem kap a csuka. Mi pedig átcsorgunk megint az árnyékos partra, hátha odavonultak a "bodrogi krokodilok" is. Vonultak az ördögöt! Búcsúzásképpen felkötök egy kisujjnyi, zöldessárga voblert, és megcélzok vele egy tökmezőt. A szél arrébb nyomja a csalit, a vízitök és a nyílt víz határára esik, s nyomban elakad. Illetve dehogy akadt! A zsinór megindul balra, mire észbe kapok, már bent is van a tökösben a csuka. Nagy nehezen azért kiráncigáltuk - s egész úton abban gyönyörködtünk. A fiúk négykilósnak mondták, én, szerényen, három és felesnek.
Hárman most is több mint tizenötöt fogtunk - élő hallal csupán hármat -, a válogatás után én kettőt vittem haza. Nem fogják elhinni, hogy a boncoláskor mit találtam egyikük gyomrában. Egy ujjnyi szalonnabőrkét!