Kutyaposta

Most, az idei utolsó számban egy budapesti olvasónk, Lukács Ákos levele következik, amelynek azt a címet is adhatnám: egy banális történet. De ahogy olvassák majd, bizton tudom, talán egy csepp fényt megpillantanak e sötétszürke világban... Íme, a levél.

Zűrös, kiismerhetetlen, bizonytalan a kor, amelyben élünk! Háborúk, viszályok, zavarodott emberek értelmetlen csatája nap mint nap. Gondoltam, küldök egy üzenetet: a kóborló kutya meséjét.
Artúr még egyáltalán nem volt Artúr, csak egy névtelen, hathetes, dagadt kis kölyök, amikor nejem és angol szetter kutyánk, Api mellé szegődött egy szürke, novemberi hajnalon, a kora reggeli séta alkalmával. Kis vakarcs - hiszen levakarhatatlannak bizonyult: elszántan ügetett a nagy kutya mellett. A kereszteződésben, ahol száguldoznak az autók, ölbe kellett venni; inkább elgázoltatta volna magát, ha nem mehet velük tovább.
Így tehát reggel már ott csücsült a hálószoba kövén - büszkén, fitosan, nagy pocakkal, sárosan, - aztán hirtelen a karjaimba került...
Orvoshoz vittük, mértük, vitaminokat, kalciumot kapott (egy falat hatkilós "dagi" - most több, mint hetven!), bátor volt, hős és büszke kiskutya, mint aki pontosan érezte: hazatalált... A doki, amikor elmeséltük történetünket, gyanakodva nézett: "Hogyhogy milyen fajta? Nem tudják? Ez egy kaukázusi - egy 150 ezer forintos kölyök. Méghogy találták..."
Artúr rohamos növekedésnek indult, dacolt a faggyal, hiszen nem meleg lakásban él a kaukázusi medveölő, a sztyeppék rettenthetetlen, falatnyi ura... Hogy aztán hamarosan csupaizom-csupaszőr, kócos-kedves nagykutya legyen, aki csak néz, néz, és azt mondja: "ne aggódj, rám mindig számíthatsz". Akkor lett felnőtt, amikor tizennégy évesen elment, meghalt Api, aki addig tanítgatta, nevelte a kis bolondot.
Három és fél év... Elrepült, mint egy pillanat. Nézem ezt a rendíthetetlen óriást, a hűség és a védelem eleven szobrát, Artúrt, akit nem hagyunk magára egy pillanatra sem, aki nélkül nem megyünk sehová, mert nélküle nehéz lenne már az élet...
Ez persze - tudom - nem egy nagy történet, s nem változtatja meg a világ sorát sem. Mert végül is nem szól másról, csak a szeretetről, a barátságról, életről és halálról, az ősi törvényről; hétköznapi emberek hétköznapi sztorija ez.
De ha van szíved, te is tudod: ebben is benne van az egész világ. Ha meg nincs, nézz bele egyszer egy kóbor kutya szemébe! Önmagadat látod majd benne...

Hát, eddig a levél. Ugye, mondtam: nincs benne semmi újdonság, semmi váratlan információ, csak valahogy mégis jó olvasni... Különösen így, karácsony tájt...
A Kutyapostás reméli, egy időre elpihen most a Rossz is, talán e néhány ünnepnapon kevesebb szomorú hír érkezik a világra.
És emlékezzünk Konrad Lorenz feledhetetlen igazságára, amely így szól: "mert hát az ember csakugyan nem érzi magát olyan egyedül e földön, ha legalább egy lény van, amelyik örül neki, mikor hazajön"...
Most tehát a búcsú: jövőre, 2007 első Szabad Földjében ismét találkozunk. Ha nem muszáj, ne tömjék halálra kedvenceiket, vagyis tessenek vigyázni a libákkal, sültekkel és főleg a bejglivel, amelyik különösen meleg állapotában terheli meg a (kutya)gyomrot. Persze és sajnos, pont akkor, frissiben megsülve az igazi... De ezt, ha kérhetem, ne mondják meg orvosuknak, gyógyszerészüknek...
Boldog ünnepet!