Varjak vendégségben

Valamikor a legközönségesebb madarunk volt, mára igencsak megcsappant a száma. Ne tévesszenek meg senkit a nagy téli csapatok. Azok túlnyomó része vendég, Ukrajnából, Oroszországból, főleg a Volga mente északi területeiről jönnek. Fő célpontjuk a Tiszántúl, azon belül is Nyíregyháza. Egy időben Debrecen volt a legfontosabb téli bázisuk, de vagy tíz éve áttették székhelyüket a szabolcsi megyeszékhelyre. Nyíregyházán tavaly télen több százezerre becsülték számukat, de voltak olyan évek, amikor félmilliónál is több volt belőlük.
Most még kevesen tanyáznak itt, talán negyven-ötvenezren. Pedig az első csapatok meglepően korán megérkeztek: feljegyzésem szerint október 19-én. Ragyogó, nyárias melegben, plusz 25 fokban! Ornitológus barátaim is csak tátották a szájukat, mert még ilyet sosem láttak. Felvették a kapcsolatot a meteorológusokkal, hátha a költőhelyen, Oroszországban történt valami rendkívüli, de semmi magyarázat nem adódott. Nem sokkal később aztán kezdett felsejleni a lehetséges ok: a nyugat-szibériai síkság felől farkasordító hideg zúdult a Volga vidékére, és ezt megérezve kelhettek szárnyra a szokottnál hamarabb a varjak.
De ez még mindig nem magyarázza azt, amiért a Nyírséget, azon belül is Nyíregyházát kedvelik a leginkább. Annak is az északi részét, a várost félkaréjban ölelő Sóstói-erdőt. Az erdőbe ékelődő főiskola, illetve kórház melege miatt? Nem tudni. De azt igen, hogy ott ilyenkor már lehetetlen a séta, merthogy a tömérdek madár nemcsak eszik, ürít is. Tavasszal sok helyen félarasznyi guanó borítja az avart.
A mieink teljesen elvesznek e hatalmas tömegben. Igaz, nincsenek is sokan, a Magyarországon fészkelő varjúpárok száma drámai módon elapadt, ma már harmincezren sincsenek. Ez alig egytizede a harminc-negyven évvel ezelőtti állománynak. Főleg az alföldi, intenzív mezőgazdálkodást folytató megyékben szembetűnő a megfogyatkozásuk. És nemcsak a vegyszerek miatt, a vadásztársaságok is ludasak ebben, hiszen számolatlanul lőtték, mérgezett tojásokkal irtották őket, mondván, pusztítják az apróvadat. Ami egyébként igaz, de messze nem olyan mértékben, mint az ellenségeik állítják. Költéskor, tavasszal tényleg ki-kirabol egy-két fészket és nyakon csíp néhány napos fácánt, esetleg apró nyulat a varjú. De az így okozott kártétele messze elmarad a mezei férgek, pockok, egerek pusztításával hajtott haszon mögött.
Valamikor hatalmas kolóniákban fészkeltek, ötezer pár is lehetett együtt. Én a túristvándi galériaerdő kolóniáját ismertem a legjobban. Ott a károgástól, főleg tavasszal, alig értettük egymás szavát. Aztán a nyolcvanas években rohamosan fogyni kezdtek, most már egyetlen fészket se látni. Saját magunkat is okolhatjuk a megfogyatkozásukért, ugyanis megettük a kisvarjút. Kifosztottuk a fészkeket, és még ott a folyóparton megnyúztuk a fiókákat, azok szegények "csókapörkölt"-ként fejezték be földi pályafutásukat. Fenséges étek volt - de ma már nem tennénk ilyet. És nem csak azért, mert időközben a varjú is védett lett.