Bozsik gazda tollából

A cseresznye- és a meggyfajták választékát szinte forradalmasították a hazai nemesítők, akik új, öntermékeny fajtákkal jelentkeztek. Visszalépés lenne, ha önmeddő fajtákat ültetnénk, ám mégis vannak olyan értékek, mint a Badacsonyi óriás cseresznye, amely ma hazánkban hiánycikk, viszont Franciaországban ma is a csúcson van. Meggyről beszélve a cigánymeggyek, a parasztmeggyek, a bosnyákmeggyek legjobbjai már bekerültek a köztermesztésbe. A Csengődi fajta a moníliával és a blumerriellás levélfoltossággal szemben is ellenáll, ezért a biotermesztésben jövője lehet.
Őszibarack esetén alig-alig találunk országosan elterjedt régi magyar fajtát. Ez talán azzal is magyarázható, hogy nem őshonos hazánkban. Ám ismerjük a parasztbarackokat, amelyek visszaütnek az ősökre. Erősen szőrözöttek, kesernyés zamatuk páratlan, csakhogy nem mindenki kedveli ezt az ízvilágot. Érdekesség, hogy még ma is találni vérbarackot, aminek húsa olyan, mint a meggyé. Ha lekvárt főzünk belőle, az úgy mutat, mintha meggyből készült volna.
A szilva viszont őshonos. A himlővírussal terhes időkben azok a fajták lehetnek sikeresek a jövőben, amelyek ellenállóságot mutatnak. Híres, régi tájfajta a Gömöri nyakas és a Nyári aszaló. A Penyigei vagy más néven Nemtudom szilva Szatmárban terjedt el, edzett fája minden évben rendszeresen és bőven terem. Lekvárnak és szilvóriumnak egyaránt kiváló.
A mandula nem őshonos nálunk, ám a Dunántúlon, a rómaiaknak köszönhetően, megmaradtak ősrégi fajták. A Tojásmandula már a múlt ködébe vész, de a Diósdi félpapírhéjú az erős hideget is jól bírja. Brózik Sándor nemesítő jóvoltából a Budatétényi tájfajták köztermesztésbe kerültek, az új nemesítésű Tétényi fajták pedig a legkülönbözőbb elvárásoknak is megfelelnek.
A dió őshonos növény, vegetatív szaporítása csupán néhány évtizedre tekint vissza, évszázadokon át magról szaporították, sőt még ma is alkalmazzák ezt a módszert. A régi fajtákat Szentiványi Péter, a világhírű nemesítő kutatta fel. A ma is kapható Milotai és Alsószentiványi fajták a régi értékeket őrzik. Bátran állíthatjuk, hogy az oltott, nemes fajták felülmúlják a régi magoncokat, már csak azért is, mert nem kell több évet várni a termésükre.
A szelídgesztenye csak ott él meg, ahol savanyú a talaj és kevés benne a kalcium. Miután a növény vegetatív szaporítása csupán pár évtizedre tekint vissza, a régi fajták szintén fennmaradtak. Szentiványi Péter a nagymarosi, a zalai és a kőszegszerdahelyi körzetekből begyűjtötte a legjobb fajtákat, ma is ezeket szaporítják.
A bogyós gyümölcsűek régi fajtáit csak elvétve találjuk meg. Málna esetében legendás hírű volt a Nagymarosi, amely azonban a vírusos leromlás következtében szinte kikopott még a fajtagyűjteményekből is. Egresből a magyar értékek a folyamatos termesztés révén megmaradtak. Ilyen például a Pallagi óriás. Sem piros ribiszkéből, sem fekete ribiszkéből nem találtam régi magyar fajtát. Viszont ma már vannak magyar nemesítésű fajták, amelyekre büszkék lehetünk. Már történelmi szamócafajtának tekinthető az 1948-ban született Brigadéros. Egyik olvasónk pedig arról írt, hogy gyermekkorában fehér színű szamócát termesztettek, és azt keresi. Szerencsére még van ilyen albínó szamóca a kertekben.