Kapásra várva

"Nem kéne egy jót menyhalazni?" - kérdezték január elsején a szatmári cimborák. "Dehogynem!" - vágtam rá, és másnap délben már a tiszabecsi barátomnál ettük a kacsapörköltet. Árpi nem nagyon szereti a halat, sokkal többre tartja a méheket meg a méhészkedést, de nekünk elnézi, hogy sokszor fél éjszakákat kint fagyoskodunk a parton teljesen hiábavalóan. Mert halat persze nem mindig fog az ember, pláne a Felső-Tiszán, és télen.
De nekünk a menyhalazást Milota, Kóród és Tiszabecs jelenti már vagy huszonöt éve. Tudjuk, az erőműveknél, Tiszalökön meg Kiskörénél jóval többet lehet fogni belőle. De ott télen annyi a horgász, mint égen a csillag, nyolc-tíz méterenként ülnek. És folyton egymásba gabalyodnak. Mert vagy rosszul dobnak, vagy rosszul szerelnek, vagy a megakasztott hal úszik rá a másik zsinórjára. Milota meg Becs környékén viszont oda ül le az ember, ahová csak akar.
A kacsapörkölt azonban meglehetősen nehéz étek, ellustítja az embert. Minek menjünk messzire, hiszen itt folyik a Tisza a kertalján. Itt is kell lennie halnak. Neki is kezdtünk a hurcolkodásnak. Kétszer fordultunk, s már lent volt majdnem minden, csak a forralt bort hagytunk fent, meg a kapást jelző világító patronokat. Kiválasztottuk a legfürgébb ökléket, s szépen behajigáltuk a horgokat. Nem messzire, hiszen a menyhal nem a víz közepén jár, hanem inkább a szélén. Az én második horgom viszont túl messzire sikeredett. Kitekertem hát, de mielőtt kézbe vehettem volna, beakadt egy szederindába. Ami nem lett volna baj, ha a lábamnál történik. De ez a meredek parton nőtt indára tekeredett, s aki próbálta már, az tudja, a szederinda erős, mint a drót. Azt horgászzsinór el nem szakítja. Lehasaltam hát, hogy lenyúljak érte, de hiányzott egy jó méter. No, most mi legyen? - néztem hátra fölém tornyosuló barátaimra.
- Húzódj előbbre!
- Dehogy húzódom! Még bele találok esni a vízbe...
- Majd mi fogjuk a lábad!
A part volt vagy öt méter magas, a folyó meg vagy öt méter mély. Ha ezek most beleejtenek, az ördög se húz ki onnan. De azért arrébb csúsztam, s mire észbe kaptam, már ott lógtam a víz fölött, a kis szederinda előtt. A semmi kis inda azonban az istennek se akart elszakadni. Ráztam, cibáltam, mikor a bokrok mögül valakik ránk dörrentek.
- Hát maguk mit csinálnak!?
Ijedtemben rántottam egy akkorát azon a kis bokron, hogy a lábamat szorongató társakkal együtt kis híján berepültünk a vízbe. A két határőr kapta el őket, akik az imént úgy ránk ijesztettek. De a szeder kijött, és meglett a horog is, ólom is.
- Van nektek szívetek? - kérdeztük később, már megnyugodva a két fiatal katonát, és "büntetésből" rájuk hagytuk a botokat, mert erre a nagy ijedelemre inni kellett egy kortyot. A bort meg fent hagytuk, ugye, a háznál.
Mire visszaértünk, már rendesen besötétedett, a két katona türelmetlenül topogott.
- Már azt hittük, sose jönnek! - és sokat sejtetően egy kis gödörre mutattak. Míg mi fent "dorbézoltunk", három halat is fogtak. Pedig fél óránál nem voltunk tovább.
Aztán nekiálltunk mi is menyusozni. Kilenc óra táján hagytuk abba. Már volt nálunk vagy húsz kisebb-nagyobb menyhal; meg hát, az igazat megvallva a borunk is elfogyott.
Nem is volt baj. Ruhástul elaludtunk.