Kutyaposta

Valaki vagy valakik Szedresen, egy régi raktárépület mellett kötöztek fához egy másfél éves keverék kutyát. Két hét múlva talált rá egy véletlenül arra járó, aki azonnal értesítette a rendőrséget és az állatvédőket. A kikötött eb vélhetően a kínok kínját élte át addig, étlen-szomjan; nyakán hatalmas, gennyes sebek tátongnak, a kötél több centiméter mélyen bevágta az élő húst. Az ő sorsa szerencsésen ért véget: a szekszárdi állatklinikán megműtötték, s most új gazdát keresnek néki.
Kevésbé volt szerencsés Fax, az alábbi történet hőse, akiről Andai György kollégánk küldött szomorú írást. Íme:
"Három hónapja, hogy Gyöp Richárd kutyája, Fax eltűnt. A nyíló kocsikapun szökött ki délután, mikor a família hazatért. Volt ilyen korábban is, sokszor, Gyöp hiába prédikált családjának, ügyeljenek a kapunál. Amúgy Fax máskor alig pár percre távozott: megjelölte a szomszédos telefonpóznát, a kint felejtett kukákat, szaghíreket vett és adott. Most nem jött vissza. Eltelt egy óra, kettő, a család nekivágott a környéknek, ki erre, ki arra; kiabáltak, fütyülték a hívójelet, semmi. Másnap nagyobb területet próbáltak átfésülni, immár autóval, semmi. Harmadnap is semmi.
Gyöp természeténél fogva nyugis, de most rá is játszott erre: elég ha nej, gyerekek, anyós hisztizik, azzal nem segít, ha ő is kiborul. Kis plakátokat ragasztott ki a környéken, föladott fél tucat hirdetést különböző lapokba, elárasztotta körözésével a kutyakereső internetes honlapokat, állatmenhelyeket és gyepmesteri hivatalokat hívott, eredmény: nulla.
A minap aztán, egy péntek reggel - Gyöp késve indult munkába - csöngettek. Sosem látott fiatalember a kiskapuban.
- A szomszéd utcában lakom - mondta, azután kérdezett. - Ugye maguknak van egy német juhászuk?
Gyöpék csak a közvetlen telekszomszédjukat ismerik, köszönő viszonynál azt is alig jobban. Honnan tudja ez az idegen, hogy nekünk milyen kutyánk van? - gondolta először Gyöp, és csak azután dermedt le. Furcsa szorítást érzett a gyomrában, még mielőtt a hírhozó folytatta volna.
- Itt fekszik, alig pár méterre, a sarkon, azon az üres telken.
Gyöp cipőt rántott zoknitlan lábára és rohant. Fax a bal oldalára borulva, lábai mintha futnának. Mintha. A hátsók erős, vastag zsineggel szorosan egymáshoz kötve. A száján, horpaszán sötétre alvadt vér, félig nyílt szemeire könnysor dermedt...
Gyöp eleddig úgy vélte, teljes az élete, nagyjából rendben van minden, család, munka, egyebek. A kutya ebbe a teljességbe szervesült, nélkülözhetetlenül, családtagként. Halálával kizökkent gyémánttengelyéről az univerzum. Végigvillant az agyán: hiába, nem lehet folyamatosan a pixisben lenni. Az ilyen embert valakik, "felsőbbek" - sors?, istenek? - előbb-utóbb figyelmeztetik, kvázi helyrerakják. Gyöp Richárd először ekkor engedte magának végiggondolni, mit tehettek két hónapon át a kutyájával. A nyomok Faxon iszonyatot sejtettek, azok a megkötözött lábak, a vér, a könnyek... Gyöp állt a kutyaház mellett, és kilencéves kora óta először sírt, üvöltve, szégyen és gátlás nélkül, azután - ő, az örök higgadt, az észember, a humanista exbölcsész, a széplélek - átkot mondott.
- Végezze ugyanígy, bárki tette is."
És azt hiszem - teszi mindehhez hozzá immár a Kutyapostás -, ez így volna rendjén. Az Úr is így gondolta, aki pedig "megbocsát hamisságot, vétket és bűnt, de nem hagyja a bűnöst büntetlenül..."
Úgy legyen.