Kutyaposta

E talányosnak tűnő bevezetőre két, a napokban, a szeme előtt lejátszódó esemény késztette a kissé kedvetlen Kutyapostást.
Az egyik. Szilveszter, tehát még nem is az újév reggelén, egy kétségbeesett asszony kereste az előző éjszakai próbadurrogtatásoktól elmenekült pulilányát, oldalán a társa elvesztésébe szinte belebetegedett pulifiúval. Járták a hegyi utcákat, kiabálva a durrogtatástól eszét vesztve világgá futó, 12 éves puliasszonyság után. Merre lehet, jaj, hol keressem - sírdogált a nő... Most mit mondjak neki - tűnődött a Kutyapostás -, azt, hogy a tavalyi szilveszterkor eltűnt egyik utcabéli kutyát vagy húsz (!) kilométerre találták meg, vagy hogy a másik elveszett négylábú soha nem került elő...?
Miután úgy tűnik, a kutyatartók társadalmának nincs elég ereje megállíttatni ezt a durrogtatós-petárdás-görögtüzes nyavalyát, nem marad más eszköz a kezünkben, mint a védekezés. Tudjuk hát, és számítsunk is arra, hogy a kutyáink rettegnek a hangos lövések zajától, akár saját testi épségükre sem vigyázva menekülnek a páni félelmet okozó robbanásoktól. Menekülnek, amíg csak hallják a kibírhatatlan hangot, s mivel ezek az őrültek ilyenkor gyakorlatilag körbelövik az országot, hát a jó ég tudhatja, hol ér véget az eszeveszett rohanás... Tehát a szilveszteri - s ezek szerint az előszilveszteri - jó tanács: tessenek szívesek nem láncra verni, nem csupán csak bezárni, hanem, ha lehet, együtt is maradni kutyájukkal e hangzavaros napokon.
És a másik történet. Építkeznek a Kutyapostás utcájában. Egy hegyi méretekben meglehetősen nagy ház készül, sok az ember, sok a gép, sok az anyag, akad hát éjjeliőr is. Aki, nyilván csupa jó szándékból, befogadott egy kedves, fekete-fehér kutyalányt. De mivel sok az ember, sok a gép és sok az anyag, hogy baja ne essék, vagy hogy láb alatt ne legyen, a befogadott kutyalány többnyire láncon tengődik egész nap. Este aztán elengedik, amikor is a leányzó habozás nélkül felfedezőútra indul a környéken; nyilvánvalóan nem lehet túl szórakoztató egész nap egy rövid láncon unatkozni... És mivel kivert kutyaként élte eddigi életét, megtanult vigyázni magára.
Így teltek a napok egész addig, míg az ifjú hölgy tüzelésbe nem kezdett. Ezt onnan tudta meg a Kutyapostás, hogy hű kutyája, Simonka attól fogva semmilyen más irányba nem kezdte napi sétáikat, csakis az építkezés felé, ahol is egy folyamatosan gyarapodó falka várta a lányka érkezését. Mit mondjak, nem könnyű ilyenkor szép és kevésbé szép szóval kimagyarázni-kimenekíteni Simonkát a szerelemre éhes társaságból, mely aztán gond nélkül rohan hegyről fel és le, autók, buszok között.
Az éjjeliőr, gyanítom, minderről mit sem sejt, hiszen, ahogy kell, ilyenkor alszik. Ő majd csak akkor veszi észre a történteket, amikor a kutyalányból kutyaasszonyság lesz, s tán hat-nyolc kiskutyával jelenik meg az építkezésen. És, gondolom, az ember akkor majd mérges lesz, hiszen ő befogadta, enni adott a hálátlan teremtésnek, aki, tessék, most kényelmetlenséget, gondot okoz neki. És, gondolom, majd a megoldás is az ezer éve begyakorolt lesz: a kiskutyák ásó élén, gödörben végzik majd...
És történik mindez a harmadik évezredben, a Kutyapostástól háromszáz méterre, és nincs segítség. Ezért mondom én, nincs sok remény, minden megyen úgy, ahogy eddig is ment...