Güzü a dinótojásban

A Nyírségben, a nagydobosi határban kóboroltunk egy szép téli napon. A dűlőutakon akácfasorok, a sovány domboldalakon ugaron hagyott földek és a különféle füvek apró, felfelé meredező dárdái. Egyszer csak a barátom kisfia felkiáltott:
- Dinótojás!
És már rohant is egy különös, méternyi magas halom felé, amely a frissen esett hó alatt úgy festett, mint egy hatalmas, félig a földbe rejtett tojás.
- Na, feltöröd? - kacsintottunk össze az apjával, mert mi már tudtuk, mi ez a rejtélyes halom, ami úgy megbabonázta.
Lesöpörte a havat a "tojásról", s elkerekedett a szeme: a tojáshéj nem egyéb, mint homok. A botjával kezdte kapargatni, egyre mélyebbre jutott. Már jó arasznyit lebontott, amikor vastag szénatörmelékhez ért, s unottan elfordult. Ne járassuk vele a bolondját, látott ő már száraz gazt eleget! De ekkor az apja letérdelt, belefúrta kezét a szénakupacba, és kiemelt egy félmaréknyi, törmelékkel vegyes fűmagot.
- Na, ez a dinód műve! - kacagott. - Amúgy güzü a becsületes neve, és nem nagyobb egy fél arasznál. De le a kalappal előtte.
Le bizony! Mert aki ekkora halmot, méretéhez képest valóságos várat képes építeni pár hét alatt, az megérdemli az elismerést. Pontosabban nem is várak azok a félméternyi magas, méternél is szélesebb dombocskák, hanem élelmiszerraktárak. Ez a kis jószág, a házi egerünk közeli rokona - fehér hasa különbözteti meg tőle a legjobban - roppant előrelátó. Ősztől kezdve egész télen föld alatti üregekben tanyázik, s feje fölött, az árulkodó nagy kupacokban raktározza el a téli eleségét. Tanyáját általában friss tarlón vagy füves helyeken üti fel. Társasan lakik, télen arasznyira a kupac alatt, ahová csak este jár fel eszegetni.
A kupacot többnyire valamilyen kóró köré építik a güzük. A raktár feltöltését már aratás után megkezdik, s ha az idő engedi, egészen novemberig folytatják. Fű, muhar, gabonakalász, paréj- és labodabuga mind sorra kerül. Találtak már olyan várat is, amelybe mázsányi magot hordtak össze a szorgos állatkák. Az ember persze rég kifigyelte a tevékenységüket, és bizony gyakran meg is dézsmálta e fészkeket. De összeszedték a hörcsög és az ürge eleségét is, nemegyszer többzsáknyi gabonát és tengerit is hazacipelhettek. Az ingyeneleséget aztán feletették a disznókkal meg a tyúkokkal, kacsákkal. Ínséges időkben bizony gyakran ők maguk is ráfanyalodtak.
Az ilyen zsákmányolásnak sok-sok emlékét ismerjük. A régi novgorodi kormányzóság szegény orosz lakossága kiásta a vakondok föld alatti odúját, és elszedte az ott elraktározott eleséget. Havasalföld románjai a hörcsögtől rabolták el a felhalmozott gabonát. Kamcsatka félszigetének őslakói, az itelmek egy egérfajta lyukából rendszeresen kiássák és megeszik a turbánliliom különleges tápértékű gumóját, amit az egér téli táplálékul gyűjt össze. De az itelmek nemeslelkűek: kárpótlásul cirbolyamagvakat hagynak hátra, hogy éhen ne pusztuljanak az egerek.
Mi üres zsebekkel érkeztünk, még napraforgó se volt nálunk, nemhogy cirbolya. Igaz, nem is loptunk egyetlen szemet sem a güzüktől.