Kapásra várva

Legális horgászok majd' félmillióan vagyunk az országban, s legalább ennyien suttyomban élnek a szenvedélyüknek. Egy a közös bennünk: az újabb kalandok reményében újabbnál újabb módszerekre, eszközökre vágyunk. A kereskedők tesznek is arról, hogy a pénztárcánk ne érezze magát biztonságban. Majdhogynem naponta előrukkolnak valami újjal, meglepővel. Az öreg rókák persze már nem ugranak be minden csábító ígéretnek, de a kezdők rengeteg pénzt költenek el, többnyire fölöslegesen.
Aki tehát most akarna horgásznak állni, feltétlenül keressen tanácsadót. Újoncként ne vásároljon egyedül, mert rásózhatnak egy rakás hasznavehetetlen dolgot. Első felszerelése legyen minél egyszerűbb. A türelmesebbek keszegezéssel, a türelmetlenebbek pergetéssel próbálkozhatnak. A keszegezéshez a legtöbb vízen elég egy három-négy méteres, gyűrűzetlen, úgynevezett spiccbot, rá ugyanilyen hosszú tizennégyes-tizenhatos zsinór, kis horog, könnyű úszó, s már húzhatjuk is rá a csontit vagy a gilisztát, a tengeriszemet. Egy ilyen felszerelés kitelik kétezer forintból, és abba már beleférnek a tartalék horgok, úszók is. Ilyen mindig legyen nálunk, mert a horog bármikor beleakadhat valami víz alatt ágba, a vékony zsinór pedig könnyen szakad. Egy nagyobbfajta hal is szakíthat persze, de ennyire azért ne siessünk előre. Örüljünk a tenyérnyi keszegnek, kárásznak is, mert lesznek napok, amikor azokra is hiába lesünk.
Kezdhetjük persze a pergetéssel is, ez azoknak ajánlható, akik nemigen tudnak nyugton megülni fél óránál tovább. Engem is egy ilyen kis pergetőbot fertőzött meg, úgy harmincéves koromban. Soha addig nem volt a kezemben horgászbot, bár halat fogtam, csak éppen hálóval. Akkoriban még nem volt nagy választék: NDK-s bot, magyar orsó, lengyel villantók.
De nehogy azt higgyék, hogy az kidobni való volt mind! Én például soha annyi csukát nem fogtam, mint zöldfülűként, Ibrány alatt, a Tisza apátszegi holtágán. Minden második dobásra csuka akadt, de el is ment majdnem mind. Már sírni tudtam volna mérgemben, mikor, sok hónapos szerencsétlenkedés után, egy vén horgász végre rám mordult: "Maga nem köt előkét?" Fogalmam se volt az előke mibenlétéről. De legközelebb már otthon barkácsolt drótelőkével próbálkoztam, s - láss csodát! - partra kerültek a csukák. Botom már van tucatnyi, de még ma is az a régi Germina a legkedvesebb. S rajta a kis MOM orsó, a Mátészalkán gyártott szívós kis masina.
A kezdő horgász legnagyobb hibája a mohóság. Azonnal rekordlistás halat akar fogni. Ne tegye! Nagyon drágán megfizethet ezért. A háromméteres spiccbottal ugyan tényleg ritkán lehet nagy halat kiemelni, de sokkal több élményt szerezhetünk vele, mint a hosszabb készségekkel. Igaz, velük könnyebben elérhetők a távolabbi, ígéretesebb helyek, de rengeteg bosszúság forrásai is. Könnyen összegubancolódik rajtuk a zsinór, s nincs annál nagyobb méreg, mint a hajszálvékony damil bogozgatása.
A kezdő pergetőkre is sok veszély leselkedik: leggyakrabban a leakadás és az azt követő szakítás. Legokosabb egy tiszta, akadómentes vízen kezdeni, olcsóbb villantókkal. Ha aztán már odarepül a műcsali, ahová mi szeretnénk, lehet bővíteni a repertoárt. Akár a drága, két-háromezer forintos voblerekkel is. De jó arra felkészülni, hogy lehetünk akármilyen profik, a leakadást, a szakítást nem ússzuk meg. Legfeljebb kevesebb lesz az odaveszett horgokból, villantókból.