Kutyaposta

Sinkó Istvánné Gyepűkajánról nem először ír a Kutyapostásnak; ezúttal első kutyájának történetét meséli el.
Amikor a városból egy kis faluba kerültem házasság céljából, még féltem az állatoktól, de főleg a kutyáktól. Egyszer aztán, amikor begyalogoltam a faluba, hogy a heti élelmiszereket megvásároljam, hazafelé menet egy társam akadt. Egy kiskutya, akit láthatóan érdekelt a kosaramból kilógó kolbászvég, amit a hosszú úton folyamatosan igyekezett kirángatni. Nálam a zabszem-elmélet érvényesült, s ugyan sajnáltam a kiskutyát, de azért féltem is tőle. Gyorsan kiléptem, s reméltem, hátha marad valami nekünk is, ebédre...
De a kutya nem tágított, bejött velem a házunk kapuján... Aztán tizennégy boldog évet éltünk együtt, aminek a végén én kísértem el őt a kertünk végébe, hogy búcsút vegyek tőle...

Munkácsy László pedig Debrecenből küldte levelét. Íme:
Gyerekkoromban volt egy pulink, Bogárnak hívták. Juhász nagybátyámtól került hozzánk. Idővel együtt játszott velünk, gyerekekkel; mi napraforgókóróval lovaztunk, ő mindig eltördelte azokat, ráugrott a hátunkra és felborított bennünket. A szomszéd tyúkjait, kacsáit kiválogatta, úgy, hogy azok többé már nem mentek haza... Amikor anyám kivitte a mi pici csibéinket az udvarra egy dobozban, nagyon féltem. Bogár viszont okos volt, tudta, hogy azok a mieink, napokig őrizte őket. A feje belelógott a dobozba, idegen a közelébe se mehetett.
Aztán, amikor már bent laktunk Debrecenben, a lányomék beerőszakoltak egy új pulit hozzánk - a nyolcadik emeletre! -, akit Bodinak neveztünk el. Ennek a pici Bodikának hat kölyke született, köztük egy, a vakarcs, az utolsó újszülött, ráadásul lány, akit a család viccesen Szöszinek nevezett el, pedig hát fekete volt, az istenadta. Végül is Öcsi lett belőle: Bogár Öcsi.
Feleségem halála óta megint vidéken élek, Füzesdűlőn, a két pulival. Két különböző alkat. A kicsi mama jámbor, de rafinált, az Öcsi majdnem kétszer akkora, ezért aztán mindenki fiúnak nézi. Az idegenek ostromolnak, hogy az Öcsitől akarnak kiskutyát, mire én mindig mondom, hogy az Öcsi szexuális élete teljesen normális, vagyis hogy ő nem akar lányokat, merthogy ő maga is lány...
Most itt laknak velem, szabadon. Elmenni otthonról alig tudok. Amikor látják, hogy nem az otthoni ruhámat veszem fel, máris éktelen ugatást csapnak. Az Öcsi elkapja a nadrágomat, és cibál vissza. Komolyan mondom, seprűvel a kezemben megyek ki a kapun... Mindjárt jövök, mondom, és addig ők fekszenek a kerítés tövében, és várnak. Hazaérkezésemkor egy fél óráig nem lehet tőlük semmit csinálni...
A kis öregasszony az orrát, fejét a tenyerem alá fúrja, és emelgeti, hogy simogassam még, odabújik az ölembe, és a jobb lábával átöleli a derekam. Csak éppen mondani nem tudja...
Öcsi időnként felfekszik mellém, a rekamiét szinte beteríti, a hatalmas négy lába az égnek áll. Bodika meg rászokott a pipára. Időnként kap egy tíz centiméteres locsolócső-darabot, s mint Churchill a szivarral a szájában, úgy sétafikál. Aki látja, nem állja meg nevetés nélkül... Ha kimegyek, kijönnek, ha bemegyek, bejönnek.
Most is, miközben írom ezt a levelet, szabályosan lebilincselnek: az öreglány Bodika a térdemen fekszik, Öcsi a lábam fején, és állandóan kezet kell vele fogni, mert folyton nyújtja a mancsát...

Lám, a szürke hétköznap is mennyi öröm forrása... Továbbra is várja leveleiket a Kutyapostás: