Szomorú az óriásnyúl

Még a hetvenes években kezdett el nyulászkodni, s ekkor az igen szapora, jó hústermelő új-zélandi fehéreket tartotta, melyeket a csincsilla fajta követte. Később állományát lecserélte magyar óriásokra. Ezek az állatok ugyanis amellett, hogy eleven örökségünk szerves részét képezik, különösen ellenállóak, jó idegzetű, nyugodt állatok, melyek sok örömöt okozhatnak gazdáiknak. Amikor ezt a fajtát választotta, még fekete, vasderes és vadas színben fordultak elő, ő ez utóbbiakat kezdte el tenyészteni. Ahogy múltak az évek, úgy csökkent a fajta népszerűsége, apadt állománya, miközben külföldről újabb és újabb divatállatok özönlötték el a hazai állatbarátokat. A hobbinyulászat és ezen belül a magyar óriás tartása - egy-két fanatikus idősebb tenyésztő portáját leszámítva - jóformán teljesen megszűnt az országban. 2004-ben, amikor a parlament elfogadta az őshonos állataink védelméről, támogatásáról szóló törvényt, már nem volt, aki megalakította volna a magyar óriás fajta tenyésztőinek egyesületét, így a támogatásra elkülönített pénzösszegért senki sem jelentkezett. Az elmúlt években a fekete és a vasderes színű állatok teljesen kipusztultak, a vadasból is csak úgy sikerült a maroknyi állományt a beltenyésztéstől megóvni, hogy Szlovákiából importáltak néhány bakot, ott ugyanis elszórtan még akad tenyésztője.
A magyar óriásnyúl többre hivatott szomorú sorsánál. Még a XIX. század végén a nagyobb városok munkás- és kistisztviselő-negyedeiben széles körben elterjedt a nyúltartás, mely amellett, hogy kiváló időtöltésnek bizonyult, olcsó, de jó minőségű húst biztosított a családok számára. A hazánkszerte gyakori magyar parlagi nyulat ekkor keresztezték a belga, később a német óriással, s gondos tenyésztői munka eredményeképp így alakult ki a magyar óriás fajta. Régebben, azaz még néhány évtizeddel ezelőtt, az anyanyulak nem neveltek többet átlagban hat-hét fiókánál, de a XX. század végére a nyolcas-kilences felnevelt almok váltak jellemzővé. Viszonylag gyors növekedésű, de későn érő állatok, nyolc hónapos koruk előtt nem tanácsos tenyésztésbe fogni őket (ez a többi fajtánál javarészt féléves korban következhet be). Legalább hat kilót nyomnak, de nem ritkák a kilenckilós egyedek sem. Régebben nemcsak jóízű, fehér, zsírszegény, finom rostú húsát hasznosították, prémjéből kabátbélés és gallér is készült.
Ma elsősorban a biohústermelésben lehetne nagy jövője: tartása a hagyományos takarmányozási móddal is könnyen megvalósítható. Társállatként is szépen megállja a helyét, ugyanis nem igényel különleges elhelyezést, s lenyűgöző méreteivel, fenséges megjelenésével szemet gyönyörködtető látvány.