Kapásra várva

Ha a harcsa az édesvizek királya, akkor a süllő a királynője. Elegáns, kékesszürke bőre, nagy, selymes tapintású uszonyai, pompás, fehéren márványozott húsa valóban vizeink legelegánsabb lakójának címére teszik méltóvá. A tányéron se utolsó. Visszafogott íze, szálkátlan szeletei miatt az éttermeknek alighanem a legkeresettebb hala, egyedül az ára az, amitől sokan visszariadnak. Valóban drága, de nemcsak a kereslet miatt. Sajnos egyre kevesebb él belőle a vizeinkben. A Balatonon horgászók szerint felére-harmadára csökkent az állománya, és a folyóvízi horgászok se nagyon dicsekednek. Különösen érzékeny, a szennyezésekre igen kényes, a friss, tiszta víz a mindene.
Éppen ezért folyóvízben főleg ott számíthatunk rá, ahol valami megtöri, megbolondítja a víz egyhangú folydogálását. Lehet az kősarkantyú, hídláb, de akár egy-egy nagyobb kő, vízbe dőlt fa is. Ezt tudja a kezdő horgász is - azt viszont már nem mindenki, hogy ahol sok a csuka, ott kevés a süllő. A hiedelemmel ellentétben nem a csuka agresszivitása az oka. Még csak az sem, hogy míg a csuka kiválóan érzi magát az oxigénszegény, sással, kákával benőtt mocsárban is, addig a süllő kerüli e helyeket. Az igazi ok: éppen a süllő az agresszívabb, nem tűri el maga mellett a nálánál kisebb vagy vele hasonló korú csukát.
Egy időben rendszeresen megfordultam a leveleki víztározón. Csukázott boldog-boldogtalan, s igen szép példányokat fogtak. De csak a mélyebb, stégekkel feldíszített partszakaszon. Én viszont sose szerettem a víz melletti bolhavásárt, elhúzódtam hát egy távoli szegletbe. Nagy nehezen fogtam egy keszeget, s feldaraboltam. Aztán jó messze bevetettem. S vártam. Ősz volt, jó meleg, megszomjaztam. A kocsi a gát mögött állt, odaballagtam, s nekiálltam falatozni. Majd ráérősen visszaindultam, de a töltéstől már futottam, mert a földön feküdt mind a két szolgafám, a botok meg félig a vízben. Mindkettőn gyönyörű, másfeles süllő lógott. Még aznap fogtam vagy hatot, és fájt a szívem, mikor visszaszórtam őket. Azon az őszön fogtam még vagy húszat, de csukát egyet se. Pedig később már kárásszal, öklével is próbálkoztam, ám "csak" süllő jött. A másik oldalon pedig csuka és süllő vegyesen.
Az örök vita köztünk: hogyan fogjuk? Én a pergetésre esküszöm. A folyóvízen persze - mert az állón eredményesebb a fenekezős vagy az úszós módszer. Kivételek azonban itt is vannak. Egyszer Tiszabökénynél, Kárpátalján voblereztem a méregdrága Rapalákkal, és egyre-másra szaggattam be őket. Hal természetesen nem jött egy sem. Két helybélinek viszont igen. Úsztatva horgásztak. Egy nagyobb keszegező úszó, apró hal a horgon, s nyitva a felkapó kar. Közvetlenül a part előtt csorgott lefelé a horog, a vízre hajló bokrok alól ugrottak ki a süllők. Később kipróbáltam, egyet-egyet akasztottam én is. Sokkal eredményesebb volt azonban az a módszer, amit a Keleti-főcsatorna zsilipjénél lestem el egy orvhorgásztól. A tviszter ólmára a gumihal helyett döglött kishalat, küszt húzott, s azzal mártogatott. Ha nem látom, nem hiszem el: négy­öt kilós süllőket fogott, nem győzte hová dugdosni őket. Azóta sokszor így süllőzöm én is. Annyit ugyan nem fogok, mint az az orvhorgász, de nem is bosszankodom annyit, mint korábban. Mert ha egy tviszter leakad, legfeljebb száz forint. Egy vobler viszont kétezer. Egy majd' kétkilós süllőt adnak ennyiért.