Cséphadarók és zsúpkötők

– Mi, öregebbek kezdtük – mondta Fábián Imre. – De most már a fiatalabbak kezében a csép. Egyszer egy teljes napon keresztül gyakoroltak, hét kereszt kévét csépeltek ki, és rendesen belejöttek. Én még napszámosként tanultam meg.
Amíg szót váltottunk, nem vette le szemét a cséphadarósokról. Elégedetten mustrálta, amint két cséppel ügyesen megfordították a kévéket.
– A zsúpkötésbe majd beszállok – jegyzi meg. – Azt még tanulni kell a csapatnak. Valamikor majdnem mindenki értett hozzá, hiszen a falunk fele zsúpos házakból állt. Most egy sincs, még a szőlőhegyen sem. Az utolsó műemlék pincét is lebontották, mert a gazdájának nem futotta a felújításra, segítséget meg nem kapott hozzá.
Csattogtak a cséphadarók, nem ártott ügyelni a távolságra, mert a vigyázatlan bámészkodót akár el is érhette volna az ősi szerszám.
– Ez a két ember nem tud csépelni – állt meg mellettem egy magas szál, idős ember, és rábökött az egyik banda két tagjára. – Csak csapkodnak. A szem kimegy, de a szalmaszálak úgy összekuszálódnak, hogy abból a tetőre zsúpot kötni nem lehet.
– Miért nem mutatja meg nekik, hogyan kell?
– A mi falunkból, Pusztaapátiból már nem lehet összeszedni egy bandát. – Harmincnál valamivel többen lakunk ott. Semmi sincs, se munka, se bolt, ha orvoshoz megyünk, a reggeli busszal, csak este érünk haza…– mesélte lehangoltan.
A zalabaksai banda viszont jókedvű. Vezetőjük Berkes József, a helyi kertbarát kör vezetője.
– Sikert értünk el – nevetett –, nem vágtuk fejbe egymást! Húszan vagyunk a kertbarát körben, összeszokott, jó kis csapat, de korábban sohasem csépeltünk, csak amikor gyakoroltuk. Ahhoz képest jól ment. Elhatároztuk, hogy jövőre saját cséppel jövünk, és jelmezeket is csináltatunk: bő vászongatyában, ingben dolgozunk majd.
A zsúpkötőknek az óvoda kertjébe kerülő hűsölő faszerkezet tetejét kellett befedniük. Gyurkó Imréné bucsutai polgármester a hagyományőrző dalkör tagjaival nevezett a versenybe. Kele Józsefnével közösen Orsós Mártonnnak nyújtottak szakmai segítséget.
– Kiskorától velünk van, a falu minden hagyományát jól ismeri – mutattak a fiatal cigány férfira – Szépen dolgozik, ugye?
A lakhegyi hagyományőrzők biztos kézzel, nyugodtan kötötték a téren a zsúpot, rostálták a magot, tanácsosnak tűnt a szélfútta pelyva és por elől félreállni. Jutott azért belőle az orrunkba, a tüdőnkbe is. Egy kis ízelítő az egykori paraszti munka nehézségeiből. Mert egész nap forgatni a csépet, hajladozni a zsúpkötéssel és nyelni a port: emberpróbáló munka.
Közben alakult a zsúptető, avatott mester, az andráshidai Pilise József hosszú, tűszerű vasba fűzött műanyag zsineggel „varrta” össze a zsúpot.
– Kényszerhelyzet – magyarázkodott. – Rozsszalmával szoktuk összekötni, de azt már olyan régen learatták, hogy nem lehet vele bánni.
– Egy kis harmatos fröccsöt? – kínálta az egybegyűlteket Salamon Gézáné, az andráshidai Igazgyöngy dalkör tagja. – Zsúpot kötöttem, most szomjat oltok jó kis Martonhegyi rizlinggel. A nehéz paraszti munkához dukál az üde fröccs.
Hát, nem kosarazták ki…