Kapásra várva

A horgász-halász barátság kutya-macska barátság. Egyvalami mégis összeköti a két népes kompániát: a busák utálata. A horgász a busát azért nem szereti, mert horoggal már-már kifoghatatlan, a halász meg azért, mert kitúr maga mellől minden nemes halat. Ráadásul a köznép sem nagyon szívleli, pedig sovány húsát az orvosok nagyon ajánlják. Sokan amolyan színtelen-szagtalan halnak tartják, ami nagyra nő ugyan, de húsa olyan, mint a knédli vagy a vízbe esett kenyér bele. A természetvédők is a pokolba kívánják, mondván, jövevény, beszűkíti az őshonos halak életterét. Tényleg nem őshonos faj, nagyra nőve rendkívül izgága, és hihetetlenül nehéz kifogni. Mindezek ellenére vannak, akik szeretik. Közéjük tartozom én is.
Vagy huszonöt éve találkoztam vele először, a Felső-Tiszán. A Kraszna mellett felnövő falusi gyerekként még csak nem is hallottam addig róla, pedig akkor már vagy húsz éve „boldogította” a magyar vizeket. Kísérletképpen, 1963-ban hoztak be őshazájából, Kínából pár kiló ivadékot, majd Ukrajnából mind többet és többet. A Szovjetunió ugyan már a harmincas években megpróbálkozott európai honosításával, de az csak két évtizeddel később sikerült, amikor megoldották a mesterséges szaporítását. Természetes úton ugyanis az európai vizekben ez nem ment. Ma már megy, a tudósok legnagyobb ámulatára.
Szóval lent halásztunk a Nagy-Bukónál, ahol a Túr vize zúdul a Tiszába, mikor kirepült emelőhálónkból egy hal. Nem is akármilyen, volt vagy ötkilós. Kora nyár volt, a Tisza enyhén áradt, és a delfin módra röpködő halak teljesen lenyűgöztek bennünket. Nagy nehezen mégiscsak sikerült megtartanunk egyet a teszi-veszivel. Ikertestvére volt az első repülősnek. Otthon aztán kiderítettük, busa az új jövevény. Attól kezdve a busa lett a kedvenc zsákmányunk. Csak a húsával nem igazán tudtunk mit kezdeni. Kipróbáltunk pedig minden receptet, de bizony az csak nem akart különbözni a vízben ázott kenyérbéltől.
Mígnem aztán egyszer meghívást kaptam Timárra, egy igazi tiszai lékhalászatra. Stefán Ferenc, a híres halász várt a parton, megindult előttem a jégen át a túlsó partra. A zalkodi oldalon voltak kivágva a lékek, ott libegtek lent a mélyben a nagy tükörhálók. A hálókban pedig halak, köztük tíz-tizenöt kilós busák. Egyet hazavittem, s pár szeletet próbaképpen a már kész alaplébe tettem. Fenséges halászlé lett belőle! A busaszeletek íze vetekedett a harcsáéval. Azóta is gyakran megetetem a halléfőzésben járatlan barátaimat – a legritkább esetben találják el, hogy harcsát esznek-e vagy busát. De a tréfa csak télen működik! A nyári busa húsa ugyanis tényleg érdekes. Valószínűleg a planktonok miatt – az egyik legfontosabb tápláléka – érdekes fűíze van halászlében. Sütve azonban egészen jó, mégpedig ha a forró szeletek közé friss kaporleveleket teszünk. Van, aki a rozmaringra esküszik, de a tiszakóródi horgászcimboráknak mindegy. Őket csak maga a fogás gyönyörűsége izgatja. Mert bizony meg lehet a busát is fogni horoggal. Az én pajtásaim hosszú, tíz-tizenkét méteres, felgumizott botokat, tizenhatos zsinórt és aprócska horgot használnak, a csonti pedig csontkukac. Előbb durván, szemcsésen etetnek, majd felhősen, hogy odacsalogassák a busákat. Először a tenyérnyi dévérek, paducok jönnek, majd, amikor beáll a kapásszünet, mindenkit csendre intenek, mert a busáknak kell jönniük.
Általában meg is jönnek. Aztán a kis csendes öbölből irány a Tisza. Mennek, mint a mozdony, jó, ha minden tizediket partra lehet húzni. Nekem még nem sikerült egyet se. Kámzsával azonban igen, főleg májusban, reggel, csendesen áradó vízen.