Csalitól a humuszig

A Tiszakesziben élő, korábban lakatosként dolgozó férfi gyerekkora óta szenvedélyes horgász. Kedvteléséhez giliszta is kell. A nyolcvanas évek egyik aszályos nyarán olyan keserves volt beszereznie a csalikat, hogy úgy döntött: inkább maga tenyészti őket. Telepakolt egy alumíniumhordót trágyagilisztákkal, tett rájuk ezt-azt, azután ette a méreg, mert egy részük elszökött, más részük elpusztult a nagy melegtől. Apránként rájött a fortélyokra, többek között arra, hogy a gazdag szaporulathoz jó minőségű szerves trágya kell. A gilisztái által kitermelt humuszt pedig – ami a giliszták ürüléke – szétszórta a kertjükben.
– Amelyik növény kapott belőle, az még jégverés után is úgy nőtt, mint a bolondgomba – emlékszik vissza a gazda. – Kipróbáltuk a zöldségekkel, virágokkal, és azt mondtam a feleségemnek: „Bori, ebben nagy üzlet van! Ha a mi kertünkben jó, beválik máshol is.” Éppen a rendszerváltás idején, amikor sorra mentek csődbe a gilisztahumuszos vállalkozók, mi belevágtunk.
– Nem riasztották vissza a tudomására jutott kudarcok?
– Ugyan miért?! Volt már gyakorlatom, és a gödöllői egyetemen friss ismereteket beszerezve tájékozódtam, emellett kicsiben, banki hitelek nélkül kezdtünk hozzá. Tudtam, hogy humuszt ugyan minden giliszta képes produkálni, de igazán jót csak a vörös trágyagiliszta, mégpedig kiváló minőségű szerves trágyából. Kikísérleteztem a magam technológiáját. Szükség volt hozzá egy olyan, a közelben lévő szarvasmarhatartó telepre, ahol igényesen takarmányozzák az állatokat. Itt, a faluban szerencsére van ilyen, ma is onnan vesszük a trágyát. A forgalmazási engedélyt 1994-ben, a debreceni növény-egészségügyi állomás vizsgálata nyomán kaptuk meg. Azt javasolták, hogy mivel ez biogazdálkodáshoz ajánlott termék, próbáljuk ki egy kísérleti parcellán. Így tettünk, és hét éve már nemcsak főállású gilisztahumusz-őstermelők, hanem bionövény-termesztők is vagyunk a feleségemmel. A Biokultúra Szövetségtől nemrég kapott tanúsítványra büszkék vagyunk, nem tudok róla, hogy rajtunk kívül birtokolna ilyet más is az országban.
– Mekkora területen kezdték?
– Egy hatvan méter hosszú, két méter széles, fóliával letakart területen, ezt hívjuk prizmának. Ráterítettük a trágyát, benne a gilisztákkal. Az állományt csak egyszer kell beszerezni, folyamatosan szaporodik. Egy prizmával kezdtük, a marketinget a miskolci, debreceni piacokon tanultuk ki, ahol a nejem rojtosra beszélte a száját, hogy mire jó ez, és ha kellett, idős néniknek félliteres csuporban mérte ki a humuszt. Ma már az egész nyolcszáz négyszögöles kertünk a gilisztáké, és nincs az a mennyiség, amit, Pécstől Nyíregyházáig, el ne tudnánk adni. Engedéllyel az uniós országokban is árulhatnánk, de annyi humuszunk nincs. Esetleg ha rászánom magam egy uniós pályázatra. Lehetőség van rá, mert óriási a jövője. Olcsóbb a műtrágyánál, és, akárcsak egy fűszert az ételbe, csak csínján kell adagolni. Számomra az igazi kihívás a bio-gilisztahumusz előállítása lenne. Talán egyszer megérem ezt is.