Halhatatlan halak

Velem is megesett valami hasonló az idén. A Hajdúságban, a Nyugati-főcsatornán tömérdek törpeharcsát fogtunk, nekiálltunk megpucolni őket. A belsőséget se dobtuk ki, megeszik majd a disznók meg a macska. Egyszer csak gátőr vendéglátóm megfogta a karom, s kése hegyével a tiszta halaktól elkülönített belsőségekre mutatott: „Te, az mozog!”
Tényleg mozgott, szabályosan lüktetett. Óvatosan szétbontottuk a zsíros cafatokat, és nem akartunk hinni a szemünknek. Az egyik hal félcentis kis szíve lüktetett! Rendes időközökben, másodpercenként kettőt-hármat ütött – az asztal másik felén, két méterre a gazdájától.
Másnap már-már babonás félelemmel hívtam a biológus ismerősöket, de semmi okosat sem mondtak. Hogy a reflexek, a véletlenek meg ilyesmik, vonogatták a vállukat – s én hagytam magam lerázni, mert már régóta tűnődöm azon, hogy muszáj-e nekünk megfejteni a természet minden titkát.
Mennyivel lettünk például boldogabbak azzal, hogy a tudósok rengeteg halfajról – szerte a világban van belőlük vagy 25 ezer – kiderítették, meddig élnek? Semmivel. Felajzottabban megyünk-e a vízre, hogy tudjuk, a ponty például harminc-negyven évet megérhet? Dehogy. Legfeljebb a tógazda, aki ennek ismeretében kalkulálni tud. Ennyi és ennyi idő alatt a ponty megeszik ennyi és ennyi takarmányt, melytől hízik annyi kilót, öt vagy tíz év múlva tehát ennyi és ennyi lesz a nyereség.
A régi iratok szerint a ponty amúgy akár száz évig is elélhet, de a szakirodalom csak negyvenéves halról tud. Az egyébként ugyanolyan lerobbant lett, mintha csak embernek született volna: aggastyánkorára megvakult, emésztési zavarokkal küszködött és kerülte az embert. De ez nem csoda, hiszen egész életét köztük töltötte.
Mennyivel szerencsésebbek a vadvizek halai! Például a vizák, az eurázsiai édesvizek „bálnái”. Herman Ottó szerint a magyar őshal ezer fontot, azaz kerek öt mázsát is nyomott, a Fekete-tengerben élők pedig a húsz mázsát is megközelítették. A mostanában, főleg az orosz horgásztúrákra csalogató hirdetésekben belugaként emlegetett óriások aranyélete a román–szerb határon megépített, vaskapui vízerőművel szűnt meg. Az óriási vízlépcső elzárja az útjukat, úgyhogy mihozzánk már nem tudnak feljönni szegények, az ittrekedteket pedig rég kifogták a dunai halászok. Az emberi mohóság következtében a Duna-deltában is vészesen fogynak. Egyedül a Volga-deltában és a Kaspi-tengerben él még számottevő populációjuk – ám az ikrájuk, a híres kaviár miatt ott is kétséges a sorsuk.
De hátha lesz majd legalább egy olyan szerencsés köztük, mint az orosz cár, Nagy Péter híres pétervári csukája! A második világháború után lehalásztak a cárok nyári palotája közelében egy nagy, tizenöt-húsz méter mély tavat, s kifogtak egy hatalmas, 1,70 centiméter hosszú, harminckilós csukát. A szájában Nagy Péter cár gyűrűjével! Ha valóban a cár ejtette a gyűrűt a vízbe, akkor az a csuka kétszázötven évet élt. A tudósok közül ugyan ezt sokan vitatják – de muszáj mindig a tudósokra hallgatnunk?